2011. szeptember 20., kedd

27 - 28. fejezet

 

( Kris szemszög )

Mért ilyen nehéz, és bonyolult az élet? Mért nem élhet az ember tovább boldogan, amikor boldog? Miért, kell az egyik pillanatról a másikra felborítani azt a meghitt pillanatot amiben, éltünk?
Mindannyian keressük a válaszokat. A tudományban, az életben, mindenben. Néha a válasz alig egy karnyújtásnyira van tőlünk. Máskor pedig akkor kapjuk a választ, mikor még fel se fogtuk, hogy kérdeztünk valamit. Néha a válasz meglepetésekkel szolgálhat, és néha, mikor már végre megtaláltuk a választ, amit kerestünk, egy csomó kérdés marad megmagyarázatlanul.
Már késő este volt, amikor a könnyeim elapadni látszódtak, majd úgy döntöttem, hogy veszek egy meleg zuhanyt, aztán míg mindenki az igazak álmát alussza, addig én becsomagolok magamnak egy pár ruhát. Ki lépve apám dolgozó szobájából, mentem át a szobámba, azaz már a Robbal közös szobánkba. Amint beléptem a szobámba, kissé meglepetten vettem tudomásul, hogy Rob nincs bent. Ezek szerint, vagy még lent van, vagy a saját szobájában van. De jobb is most. Bár szívem szakad bele, mégis jobb hogy most nincs itt. Mert, akkor amit eldöntöttem magamban, félek hogy visszahátrálnék, s akkor mindent tönkre tennék azzal, hogy itt maradtam.
Magam után, becsukva az ajtót a szekrényemhez léptem, ahonnan kivettem egy farmert, egy felsőt, és tiszta fehérneműt. Majd a kezembe véve, léptem be a fürdőszobába, ahol levetve magamról a kék szatén ruhámat, álltam a forró víz alá.... Frissen lezuhanyozván, és felöltözvén mentem vissza a szobába. Ismételten a szekrényhez lépve, az aljáról a bőröndöt az ágyamra rakva, kezdtem bele rakosgatni egy pár ruhát. Amint a pakolással végeztem, becipzároztam a bőröndöt, majd a fiókomhoz lépve elővettem egy levél papírt és egy tollat. Amiben, üzenetet írtam Robnak és anyáéknak. Majd ketté hajtva a papírt, emeltem fel a bőröndömet s néztem be egyenként a családtagjaim szobájába. Anyánál kezdtem,  csókot lehelve a homlokára, könnyes szemekkel, hagytam el a szobáját, majd a mellette lévő szobába léptem, ahol barátnőm és az ő mackója is az igazak álmát aludta már. Őket követvén, Cam szobájába mentem, ahol Nikkit pislantottam meg, bátyám ölelő karjai között. A látvány, kis mosolyt csalt az arcomra. Mert örültem bátyám boldogságának. Ezután Chris szobájába mentem, ki mellett mint eddig szinte minden este Marie barátnőm feküdt, néztem őket egy rövid ideig.
S végül, szerelmem szobájába léptem, kinek arcán a nyugtalanságot és a keservességet vettem észre. A szívembe, erős és mérhetetlen fájdalom tódult, mert tudtam, hogy miattam ilyen. Miattam nyugtalanul alszik. Ebben, a szent pillanatban mélységesen gyűlöltem magam. De nem maradt más választásom. Közelebb sétálva hozzá, takargattam be, s egy apró csókot lehelve ajkaira, simítottam végig arcán.
Az ágya melletti kis komódra, letettem a levelemet, majd még egy utolsó pillantást vetve szerelmemre hagytam el a szobáját, s egyúttal a házat is.
Majd a kint rám várakozó taxiba beszállva, utasítottam a sofőrt hogy vigyen a reptérre....

.....napokkal később......

Napok teltek el, azóta hogy eljöttem otthonról. Ami, egyrészről jó ötlet is volt, másrészről pedig nem. Mert hiányzik ő, és a többiek. De legeslegjobban ő hiányzik. Vajon, mi lehet vele? Mit csinálhat most? Gondol –e rám? Vagy, meg gyűlölt, és soha nem akar majd látni? ... Ehhez, és ilyen gondolatok cikáztak a fejemben az elmúlt pár napban, mióta itt vagyok Kansasban, a nagymamámnál. Kit, apa halála óta nem láttam. Ahogyan engemet, úgy őt is meglepte ama döntésem, hogy éppen ide menekültem el, hogy ki szellőztessem a fejem. Köztudott, hogy anya és a nagyi ki apai ágon, a nagymamám, apa halála bekövetkeztében nagyon is összekaptak. Habár, azelőtt se nagyon kedvelték egymást. Hogy ennek mi is az igazi oka, azt soha nem tudtuk meg.
Emlékszem, mikor még kis gyerekek voltunk, és még apa is élt, sokszor elhozott bennünket minden szünetben, egy vagy két hétre ide a nagyihoz. Ahol, a napraforgók között  mindig a bátyáimmal és Robbal egyetemben sokszor fogócskáztunk, bújócskáztunk és segítettünk is a nagyinak beszedni a termést. Mennyivel másabb volt még akkoriban. Egy nagy boldog család voltunk, ahol anya és a nagyi között lévő viszály kívül minden  békés volt...
-Kicsikém, gyere egyél valamit. Mert mióta itt vagy, azóta alig ettél valamit. Azután, pedig elmeséled nekem, hogy mi nyomja kis szívedet. Rendben? –kérdezte, meg nagyi miközben bejött hozzám a szobába.
-Rendben. –feleltem.
Majd, fel rugószkodva az ágyból, a nagyimmal az oldalamon mentünk le a konyhába, ahol ő már készen fel is tálalta az ebédet.
Ebéd után, kiültünk a kert egyik részén lévő hintaágyra, a hintaágy mellé pedig leraktuk egy kis tálcára a nagyi által készített finom limonádét, és rágcsálni valót... majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy a szavak csak úgy dőlnek belőlem. Ezzel elárasztva, a nagyimat az érzelmeimmel és a velük járó fájdalmas, boldog eseményeimmel.
-Tudod, kicsikém ahogyan apád mindig is hitte, a fájdalom az egyetlen, ami az embert igazán élteti. A fájdalom megmarad, míg a gyönyör mindig elillan, akár egy füstfelhő, ha megpróbálják megragadni. A fájdalom megkeseríti, de úgy tűnik, egyben össze is tartja az életet. Ráébreszti az embert, mennyire kicsi, gyenge és sebezhető is valójában. A fájdalom a legelemibb dolog, ami az embereket előreviszi, összefűzi és megmutatja, milyenek is valójában.  Eszünkbe juttatja,  hogy csak halandók, a természet parányi részei. –idézte apám, szavait bölcsen.
S ekkor jöttem, rá hogy mennyire is igazak apám szavai. Hiszen amennyi keserű, és fájdalmas emlék a szívemet marja, mind az éltetet ez idáig. S ha nem lenne fájdalom érzete az embernek, ami a szívét mutatja, az nem is él igazán.
-Köszönöm nagyi. –öleltem meg szorosan. –Szeretlek.
-Nem kell megköszönnöd. Hidd el, Robert remek srác. Csak félt téged. Ne, hagyd hogy egy kis ostoba féltékenység tönkre tegye mindazt a szép és jót, amit eddig elértél/elértetek. Menj, s mentsd ami még menthető.
Letörölve a kicsorduló könnyeimet az arcomról, nyomtam egy csókot nagyi arcára, s már rohantam is vissza be a házba, fel a lépcsőn abba a szobába, ahol elszállásoltam magam erre a pár napra.
Mikor meg bizonyosodtam, hogy mindent elpakoltam a bőröndömbe, lefele húztam magam után a lépcsőn, aminek az alján a nagyi, kissé szomorkás, ám mosolygós arcával találtam magam szemben.
-Köszönök mindent nagyi. Köszönöm, hogy itt maradhattam, s hogy meghallgattál, és tanácsot is adtál. –öleltem meg búcsúzásul.
-Nagyon szívesen kincsem. Hiszen, mire valók a nagymamák, ha nem arra, hogy meghallgassák az ő kis unokájukat, s hogy a helyes útra térítsék? Nagyon, boldoggá tettél azzal, hogy hozzám jöttél. Itt bármikor otthonra lelsz. Na, siess míg itt nem marasztallak túlságosan is. –mondta nevetve.
Integetve, hagytam el az integető nagyit, majd erőt véve magamon, szálltam be a taxiba, s indultunk is a reptérre.
A reptérre érve, épp hogy megtudtam venni a jegyet, ugyan is a Los Angelesbe tartó gép, már indulni készült.
Felszállva a gépre, egészen Los Angelesig, azon idegeskedtem, hogy hogyan is kérjek bocsánatot az ostoba viselkedésem miatt....

( Rob szemszög )

Az éjszaka álmatlanul, és egyben rosszul is aludtam. Mind ahányszor felébredtem az éjjel folyamán, a szemeimmel és a kezeimmel Krist kerestem. Majd mikor rádöbbentem, hogy a tegnapi esti beszélgetésünkkor mit kért tőlem, férfi létemre, könnyezni kezdtem....lehet hogy hülyén fog hangzani, de az éjjel egyik alkalom adtán, olyan volt mintha Kris itt lett volna velem, s az ajkait az enyémekhez érintette. De ezt a feltevést, szomorúan el is vetettem. Kimászva az ágyamból, a szemem megakadt a komódomon lévő ketté hajtott levél papíron. Értetlen tekintettel fürkésztem mind addig azt a papírt, amíg Ashley idegesen, és kétségbeesetten bennem rontott a szobámba.
-Rob, nem láttad Krist? –kérdezte, Ash. –Mert nincs sehol a házban.
-Tegnap este óta nem láttam őt. De, hogy – hogy nincs sehol? –a hangomból, az én kétségbeesésemet is magasan fokozaton lehetett hallani.
-Épp a segítségét akartam kérni tőle... s mikor a szobájába, mentem nem találtam sehol. Aztán benéztünk ide hozzád is, de csak tégedet találtunk, de még akkor aludtál. Majd, aztán mivel az ágya ugyan úgy be volt vetve mint ahogyan tegnap, azaz érintetlen volt az ágya, a házban kezdtük el keresni. De sehol sem találtuk. –kezdett, a hangja sírássá válni.
S ekkor a tekintetemet visszaemeltem, a ketté hajtott papírra, majd a kezembe véve szét nyitottam, és fel ismerni véltem benne szerelmem kézírását.
Majd, kézen fogva Asht, mentünk le a nappaliba, ahol a többiek idegesen toporogtak. Amint meghallották a lépteinket felénk kapták a tekintetüket. Leérve, elengedtem Ashley kezét, majd hangosan elkezdtem fel olvasni szerelmem írását.

„Sajnálom, hogy így minden búcsúszó nélkül, egy ketté hajtott levél papírt hagytam magam után. De másképp nem tudtam volna, azt meg tenni amit megtettem. Bár a szívem sajdul bele, hogy itt kell hagyjalak titeket egy kis időre, de nem tehettem mást, Túl sok minden összejött, ezalatt a pár év alatt. Apa halála, a New Yorkba utazásom, Kevin, és Mark elvesztése, a Robbal való párkapcsolatom, Cam állás ajánlata Kaliforniába, amit el is fogadott, A Robbal való kis vitánk az elmúlt este, ráébresztett arra, hogy időre van szükségem, arra hogy letisztázzam magamban az elmúlt eseményeket, történéseket. Nem akarom, azt hogy felelőtlenül döntsek a sorsomról. Egy kis idő, mire minden letisztázódik bennem.
Rob: Szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban. Ezért is döntöttem úgy, hogy elutazom egy párnapra, mind addig amíg helyre nem teszem magamban a dolgokat. Még ha a szívem, is sajdul bele, hogy itt kel hagyjalak, tudom hogy ez az egyetlen megfelelő döntés, amit hozhattam. Szeretlek.
S kérlek, bocsássatok meg nekem amiért, ehhez a döntéshez folyamodtam.

Kristen”

Elment, itt hagyott.
Az ujjaim közül, a földre hullott az imént elolvasott levél. A lelkemben, és a szívemben keserves üresség támolygott. Nem tudtam, itt állni, s érezni a körülöttem lévők tekintetét. Így felrohanva az ő szobájába, kulcsra zárva magam mögött az ajtót, ültem le az ágyra.
A közös emlékeink, jelentek meg szemeim előtt. Ezzel, még jobban kínozva magamat.
A fájdalom olyasvalami, amit saját magunknak okozunk. Mások tehetnek veled egy és mást –megüthetnek, megkéselhetnek, megpróbálhatják eltörni a karod -, de a fájdalmat te magad hozod létre.....
Napok teltek el, úgy hogy egyebet se csinálok, itt gubbadok szerelmem szobájában. Közben magamban, azt kívánva, hogy újra a karjaim között tarthassam.  
Szombat, este van de Kris még mindig nem jött haza. Kitudja, hogy hova mehetett?!
-Na, jól van Robert Thomas Pattinson. Ebből elég legyen. Nem ülhetsz, itt azon keseregve és búslakodva, és magadat hibáztatva azon, egyedül is csak te tehetsz arról hogy Kristen elment. Mert ez nem igaz. Előbb – utóbb , úgy is ez lett volna.  Hidd el, visszafog jönni. Mert szeret téged. És, attól hogyha magadba roskatsz attól nem fog minden helyre jönni. Menj, mert a fiúk csak rád várnak. –utasított Jules.
Kinek szavai hallatán, rádöbbentem hogy igaza van. Puszit nyomva az arcára, lementem a nappaliba, ahol a fiúk meg könnyebbült tekintetükkel találkoztam.
-Mehetünk? –tette fel a kérdést Kellan.
-Mehetünk. –mondtam, habár azt se tudtam, hogy hova is.
De ez most nem számított.
Fél óra kocsikázás után, egy erdei tisztáshoz értünk, ahol egy emeletes ház szerűséget pillantottam meg. Kiszállva a kocsiból, Kell a kezembe adott egy kulcsot, mire kérdő és értetlen tekintettel néztem rá.
-Csak menj be, mi is megyünk mindjárt és visszük a piát is amit hoztunk. –kacsintott Kell.
Kissé furcsállottam ezt az egészet, de úgy tettem ahogyan utasított. A ház ajtajához érve, a kulcsot bele illesztettem a lyukba, majd fordítva a záron, lenyomtam a kilincset, ami ki is nyílott. Beljebb lépve a házba, a tekintetemet körbe vezetve, égő gyertya fények fogták meg. Na, most aztán tényleg furcsállottam ezt a helyzetet. Mégis mi a francnak hoztak el ide, a fiúk? S mik ezek a sok meggyújtott mécses?
Nem tudom mi vezérelt arra, hogy kövessem az égő mécsesek útját, de  követtem. Ami egészen az emeletig volt teli rakva. Felérve az emeletre, azt hittem hogy a szemeim kápráznak. De mikor, a kezeimmel dörzsöltem meg a szemeimet, kiderült hogy nem kápráznak a szemeim. Mert az ami a szemeim elé került látvány, az valós. Vagy egy álom? Ugyanis őt találtam ott, teljes egészében. Amint a tekintete az enyémmel összefonódott tudtam, hogy tényleg itt van.
Közelebb lépve hozzá, egy pillanatra megtorpantam, mert nem tudtam, hogy mi tévő legyek, de aztán az ösztöneimre hallgatva, az ölelésembe zártam. Amibe, ő készségesen bele is simult.
Talán, percek vagy órák telhettek el azóta, mióta a karjaimba tartottam őt, de nem érdekelt se a tér se az idő, ebben a pillanatban. Csak is ő.
-Sajnálom. Kérlek bocsáss meg. –szólalt meg, kis idő múltán.
-Ne, ne szólj egy szót se. Kérlek. Mert, akinek itt bocsánatot kell kérnie az én vagyok. Bocsáss meg kérlek. –simítottam az ujjaimat végig a puha arcán.
-Szeretlek.
-Én is szeretlek. –suttogtam közel, az ajkához hajolva.
Amihez pillanatokon belül el is értem. Amint megízlelhettem finom ajkait, a szívemet újra boldogság lepte el.

( Kris szemszög )

Amint, a gépem leszállt Los Angeles repterén, és leszálltam a gépről, az első velem szembejövő taxist, leintettem majd bepattanva a hátsó ülésre, a bőröndömmel együtt.
A házunkhoz érve, kiszálltam a taxiból, majd nagy levegőt véve,  lépdeltem az ajtóhoz, aminek a kilincsét lenyomva, léptem be a meleg otthonomba. Amint, a nappaliba értem az összes szempár rajtam állapodott meg. Mindenki itt volt, kivéve Robot. Ez szomorúsággal öntött el.
-Kislányom. Édes istenem, úgy aggódtam érted. Kérlek, többet ne csinálj ilyet. Na, gyere ide. –mondta, anya örömmel a hangjában.
-Bocsánat. De tényleg nem volt más lehetőségem. De most már újra itt vagyok. S ez a fontos. –mondtam, könnyes szemekkel.
Anya ölelését, először a bátyáim vették át, majd Ash, Marie és Kellan.
Mielőtt azonban rákérdezhettem volna, hogy Rob hol van, anya elmesélte, hogy Rob azóta mióta megtalálta és elolvasta a levelemet, a szobámban roskadt, éjjel – nappal. Szomorúan, hallottam, hogy miattam lett ilyen Rob. Tudtam, hogy ha most felmennék hozzá, akkor az mind kettőnk számára fájdalmasabb lenne. Így, egy ötletet összekovácsolva a fejemben osztottam meg a családom tagjaival. Akik, örömmel kapcsolódtak bele a tervembe. Míg, anya fel ment Robhoz, hogy észhez térítse valamennyire, mi a lányokkal elmentünk, a Kellan által vett házba. Ahol mécsesekkel teli rakosgatva a nappalit, és a lépcsőt, vártuk a fiúkat, hogy elhozzák ide Robot. Amint, meghallottuk Kell kocsijának, a motorját, a lányoknak köszönetet mondva a segítségükért, ... el is hagyták a házat, a hátsó bejáraton át. Majd, miközben én az ablaknál álltam, várakozva meghallottam az emeletre irányuló lépteket.
S ekkor megfordulva, a szemeimet az ő szemeibe fúrtam. Nem véltem felfedezni ott mást, csak is a keserves hitetlenséget.
Majd egyszer csak közeledni kezdett felém, de egy pillanatra megtorpanni látszódott, de végül a karjait megéreztem magam körül....
Amint az ajkaink összeforrtak, a szívemben nyugalommal és boldogsággal, adtam át magamat a szeretet férfinak és a felhevített vágyainknak......

2011. szeptember 16., péntek

Facebook!

Nos... helló - helló drágáim... a mai napon egy alkalom, adtán csináltam egy Twilight and RS storyk  faces oldalt. És, ezen az oldalon megtalálhattok akár a kérdéseitekkel, vagy bármely egyéb okok miatt is, ha úgy tartja kedvetek. Kukkantsatok be, ha kedvetek tartja.... előre szólok... még csak ma csináltam meg ezt az oldalt... s nagyon nem is volt rá időm, arra hogy többet is tudjak szerkeszteni és feltölteni rá... de igyekszem.... a frissekkel kapcsolatosan, majd ott is lehet találni bőven a későbbiekben kiírásokat.  http://www.facebook.com/pages/Twilight-and-RS-storyk/287506914596947 itt is lenne az oldal.... csak kattintsatok rá.. és már ott is vagytok... Várok mindenkit szeretettel, és ötletekkel. :-)
Tsók
Dóry

2011. szeptember 13., kedd

26. fejezet

*Miközben Ashley a kicsiről készült ultrahangos képet mutatta meg a többieknek, egy ismerősen csengő hangot hallottam meg mögülünk. Hátra fordulva, Cam döbbent és kissé szomorkás tekintetébe révedtünk.....*

....a meglepődöttségből, először én úcsodtam fel. Fel állva, szerelmem mellől, rögvest a bátyám nyakába vetettem magam. Miközben, mindenkit üdvözölt, felkísértem őt a szobájába, ahol biztosítottam arról, hogy tudok arról, hogy mit is érez barátnőm iránt. Bár, a szívem sajdult bele, abba hogy belegondoltam, hogy ő min és miken ment, mehet át, én mindig mellette leszek, ha szüksége lesz rá. Kifaggattam a Kaliforniába töltött, időszaka minden egyes pillanatáról, s én is beszámoltam neki az itthon történtekről. Bár, kissé szomorú volt, hogy az a nő kibe beleszeretett, nem csak férjhez készül menni más férfihoz, de még gyereket is szül, neki hamarosan, elmondta hogy az : *Hogyan, lépjünk túl Ashleyn! *-döntése, igencsak jó úton jár. Ugyan is sikerült újra összefutnia, a repteres csajjal, Nikkivel. Akivel, úgymond kezd kialakulni valami köztük. Ez a hír felettébb, boldog mosolyt csalt az arcomra. S miközben, bátyám Nikkiről mesélt, az arcát és a szemeit figyelvén, észrevettem hogy, teljesen odavan ezért a lányért. Teljes odaadással, és szeretetteljesen mesél róla.
-De, nem egyedül jöttem ám haza. Ha nem , Nikki is velem jött. Bár, ő a nagyszüleihez ment, a holnapi és remélem, hogy az itthon töltött napjainkat, együtt tölthetjük majd. –mondta, csillogással a szemeiben.
-Hát, ez nagyszerű hír. Tudod mit? Mi lenne, ha holnap estére elhoznád ide, s velünk együtt vacsorázhatna. Legalább nekünk is bemutathatnád, vagy is a többieknek. –vetettem fel, a meghívást.
-Köszönöm Kris. –ölelt meg, amit viszonoztam én is....
Ezt követő, órákban a többiekkel együtt ültünk a nappaliban, s beszélgetésbe elegyedtünk, amibe később anya is beszállt. S amikor, megtudta, hogy Ashley-nek és Kellannak, kis babája lesz, na meg hogy Cam is haza jött egy párnapra, majd kicsattant a boldogságtól...
Másnap délelőtt tíz óra tájékán, ébredtem fel. Oldalra nézve, észrevettem, hogy szerelmem még alszik. Így, kimászva mellőle az ágyból, öltöztem át, s elvégezve a reggeli teendőimet, mentem le a konyhába, ahol anya és Ash süstörögtek.
-Jó reggelt. –köszöntem, majd kitöltöttem magamnak a szokásos kávé adagomat.
Elfogyasztva a kávémat, és a reggelimet álltam be anyához, és barátnőmhöz az ebéd elkészítéséhez, na meg a vacsora elkészítéséhez. Miközben, mi lányok a menüt készítettük, lassacskán a fiúk is a konyhába, jöttek hogy elfogyasszák a reggelijüket. Természetesen én, és barátnőm külön reggeli csókban is részesedtünk. Miután a fiúk is elfogyasztották  a reggelijüket, anya nekik is kiosztotta a feladatokat.
Ebéd után, Cam elment Nikkihez, mi pedig nosztalgiázni kezdtünk. Berakva a Végső állomás film sorozatot, mullasztottuk el az időnket. Egészen, a vacsora elérkeztéig. Ugyan is, vacsora előtt egy órával, anya mindannyiunkat felküldött az emeletre, hogy tegyük rendbe magunkat. Anya utasítására, mind azt tettük amit kért.. Épp hogy leértünk a földszintre, Paul meg is érkezett. Kezében, három rózsa csokor, és két üveg finom vörös bor. Robra nézve, éreztem és láttam rajta a feszültséget, na meg a féltékenykedést. S ami még jobban betette nálam a kaput, hogy kissé mérges pillantásokat lövel Paul felé. Mire, kicsit bosszantottan, szorítottam meg a kezét, arra késztetve, hogy figyeljen rám.
-Elnézést, Rob kijönnél velem egy pillanatra. –néztem rá szigorúan.
Mire, ő bólintva jelezte, hogy igen. Felállva az asztaltól, indultam a hátsó ajtó felé, ki az udvarra, egészen a medence széléig. Hátra sem nézve, tudtam és hallottam hogy Rob követett úgy ahogyan kértem. Mielőtt azonban, szólásra nyithattam volna a számat, a gondolataimat szedegettem elő magamban.
-Semmi sem félelmetesebb a kételkedésnél. A kételkedés embereket választ el. Olyan méreg, ami a barátságokat porlaszt szét, és kellemese kapcsolatokat darabol fel. Olyan tüske, ami irritál és sebez; olyan fegyver, ami öl. –kis hatás szünetet hagyva, folytattam a mondani valómat. –Rob, szeretlek. Ezt te is nagyon jól tudod. Hiszen, már számtalanszor mondtam és be is bizonyítottam. Paul, csak egy barát. És ezt ő is tudja jól. Kérdeznék valamit, adtam rá egy cseppnyi okot is arra, hogy féltékeny légy?
-Nem! De....
-Na látod. Nem adtam rá okot. De te még is úgy viselkedsz, mintha bármelyik pillanatban Paul karjában, vagy mellesleg az ágyában kötnék ki. Bízz meg bennem Rob. Legalábbis egy kicsit bízzál bennem. Soha, nem tudnálak meg csalni. Még akkor sem, ha nem szeretnélek már. De szeretlek. És eszem ágában sincs, megcsalni téged. De, hogyha te nem tudsz megbízni bennem..
-De hogy is nem Kris. Én bízok benned. Csak benne nem. –szakított félbe.
Mit is mondhatnék erre. Hiszek, a szavában miszerint bízik bennem. De még se ezt mutatja. Kételkedik bennem. Mert ha nem kételkedne bennem, akkor nem féltékenykedne.
-Az oké, és rendben is van, hogy bízol bennem. De kételkedsz. Kételkedsz Rob. Mivel féltékeny vagy, így kételkedsz is bennem. Nem akarlak elveszíteni. De, ha kételkedsz bennem, és a szavaimban akkor még most vessünk végett a kapcsolatunknak. Szeretlek tiszta szívemből. De, nekem ez fáj.  
-Ne, ne mondd ezt. Kérlek, ne hagyj el. –zárt karjaiba, hátulról.
-Adj időt nekem. Adj egy kis időt. –kértem, miközben a könnyeimmel küszködve, bújtam ki imádott ölelése közül.
-Ne, ne csináld ezt. Sajnálom. –mondta lehajtott fejjel.
Végig simítva az arcán, bánatos és fájdalmas tekintetébe révedve, hiába tudtam hogy az a kis idő amit tőle távol fogok eltölteni, fájni fog. De ha, nem szánok magamra is egy kis időt, vagyis ha nem gondolkozom akkor belefogok rokkanni ebbe az egészbe.
-Talán, ez a pár nap egymástól külön töltött idő, mindkettőnknek jót fog tenni. –mondtam, magam mellé téve a kezeimet.
-Miért? –kérdezte, fájdalommal a hangján.
-Túl sok minden, történt azóta hogy itthon vagyok. S amik történtek velem, New York-ban, itt gondolok Mark-ra, és Kevinre. Akkor Cam szerelme egy olyan nő iránt, ki másnak adta a szívét, a munkája Kaliforniába. Te és én. Talán elhamarkodtuk, azt hogy együtt vagyunk. Nem adtunk időt, magunknak arra, hogy át gondoljuk a kapcsolatunknak. Vagy, nem is tudom. Teljesen össze vagyok zavarodva.  S kell egy kis egyedüllét. Ezért, elutazom pár napra, hogy átgondoljam és megfontoljam a kapcsolatunknak. Mert, félek hogy elveszítelek. Ezt meg kell hogy értsd. –feleltem.
Pár percig még álltuk egy mást, bús és fájdalmas tekintetét, majd visszamenve a többiekhez foglaltunk helyet. Bár mindkettőnk gondolata másfelé járt, vagy is ugyanarra gondoltunk, a többiek felé igyekeztük nem mutatni, és éreztetni velük az érzéseinket.
Időközben Cam, és Nikki is meg érkezett. Nikkiről és Paul-ról, kiderült hogy rokonok. Azaz unokatestvérek, anyai ágon. Ezt követő percekben, és órákban Nikki szinte a család tagjává vált, ahogyan Paul is. Legalábbis a többiek családtagként kezelték őket is. Hiába, próbáltam rájuk figyelni, de a szemeimet más valaki vonzotta, azaz Rob. A tekintete az enyémmel össze fonódva, a szívembe erős fájdalom hasított. Hiányzott, az ölelése a mosolya, a szeme csillogása, és a csókjai.  A szemkontaktosunkat, én szakítottam meg, ugyan is nem bírtam tovább, a könnyeim ellen tiltakozni. De mielőtt itt mindenki előtt, kicsordult volna, egy kusza könnycsepp a szemeimből, felrohantam az emeletre, abba az egyetlen szobába, ahova már rég nem tettem be a lábamat. Belépve, apám dolgozó szobájába, a sarokba menve, kuporódtam össze, s hagytam hogy a könnyeim végre szabadon folyhassanak a szemeimből.....

( Rob szemszög )

Egy világ dőlt össze bennem, amikor szerelmem azt kérte tőlem, hogy vessünk végett a kapcsolatunknak, és adjak neki egy kis időt. A lelkem és a szívem szilánkokra tört össze. Még most is alig hiszem el, hogy ez megtörtént velünk. Az egyik percben még boldogok voltunk. A karjaimban zárhattam őt, és csókolhattam, a másik percben meg minden a feje tetejére állt. Az én ostoba, és idióta féltékenységem miatt. Hogy is hihette azt, akár egy pillanatra is hogy nem bízok benne? Egyedül is benne bízom a leges legjobban. Én, hülye hogy kételkedtem is akár egyetlen szavában is? Hiába mondogattam magamban, hogy ez nem így van. De végül is igaza volt. Hiszen, maga a féltékenység is azt mutatja, hogy kételkedem benne. Miközben tudom, hogy szeret és soha nem lenne képes arra, hogy megcsaljon, én mégis féltékenykedtem. Azt tudom, hogy örülten szeretem, és imádom, és hogy nem akarom elveszíteni. De ha így haladok akkor elfogom veszíteni. Most, szívem szerint utána rohantam volna, és bocsánatáért könyörögnék neki, addig amíg meg nem bocsájt, de hagynom kell neki, egy kis időt. Ahogyan azt kérte....

Nikki Reed "Cam, leendő barátnője és Paul, unokahúga"


Hali...nos ehhez a fejihez hoztam ezt a három kis vidit... ami valamennyire most igaz is erre a fejire... vagy illik.  Ágika, köszönöm a véleményedet. :-) Nos, tudom sokaknak suli és a munka van most előtérben, amit meg is értek. De látom, a pipákat, aminek örülök is... de a véleményeiteknek is örülnék ám. Gondolom, ez feji végére kicsit, vagy nagyon megutáltatok.... de teljesen le volt már ülve a hangulat, eddig a töriben :S... s azért, hoztam most ilyen fejit. Ha nem tetszett, akkor legalább írjátok meg komiba, hogy miért is nem tetszett. ... xoxo Dóry

2011. szeptember 7., szerda

25. fejezet

 
( Kris szemszög )
    
      ....pár hónappal később....

Az élet olykor elég különös dolgokkal, és fordulatokkal teszi boldoggá, boldogtalanná, és szomorúvá az embereket... Jelen esetben nálunk az első megfogalmazás van jelen. A boldogság....
Valamiért az elmúlt napokban Ash barátnőm, eléggé furcsán viselkedik. Amit egyikünk se igazán értett, hogy mi lehet ennek az oka. Mind addig amíg a fura szokásai fejbe nem billentettek. Hát persze, hogy ennyire kívánós, és szinte mindent összekeverve eszik. Na és a hangulata is igencsak megváltozott. Az egyik percben hisztis, a másikban pedig vidám. S azért, hogy megbizonyosodjak a tippemmel kapcsolatosan, úgy döntöttem hogy elviszem Asht egy közeli ismerősünkhöz, aki egy nagyon rendkívüli és remek nőgyógyász. 
A nőgyógyász ismerős rendelőjéhez érve, barátnőm igencsak kiguvadt szemekkel bújta a az egyik kórterem ajtaján lévő kis táblát.
-Csak nem terhes vagy? Jaj de jó. Rob is tudja már? Vagy meglepetésnek szánod? Ugye, ugye lehetek a kereszt anyja kicsinek? –nézett rám azokkal a bociszemeivel, amiknek nem lehet ellenállni.
-Nem, de hogy is. Nem vagyok terhes. De te viszont, vagyis a viselkedéseid és a többi fura „új” szokásaid nagyon is arra utalnak, hogy te terhes vagy. De erről csak akkor bizonyosodhatunk meg igazán, miután Paul megvizsgált. -feleltem.
Kicsit ijedten, de beleegyezett a kérésembe, majd nagy levegőt véve kopogtattam be az előttünk lévő ajtón. Ami mögül, egy –Szabad! – kiáltást hallottunk. Benyitva az ajtón, amint Paul észrevett felállt az asztala mögül, arcán mosollyal ölelt meg.
-Kristen? Kristen Stewart! El sem hiszem, hogy újra látlak. Nem is tudtam, hogy újra itt laksz. És meg kell hogy mondjam, a szépséged csak fokozódott. –mondta, miután elváltunk egymástól.
-Paul! Én is örülök, hogy újra látlak. Úgy látszik igen csak, sikerült elkerülnünk egymást. Már egy jó ideje itthon vagyok. És ahogyan látom a munkád és a sorod egész jól megyen. –a beszélgetésünket barátnőm köhicselése szakította félbe. –Ó.. jaj, sajnálom. Hirtelen el felejtettem, hogy miért is vagyunk itt. Paul hadd mutassam be neked, egy nagyon jó barátnőmet Ashley Greene-t. Akiről szó esett a telefonban.
-Paul Walker. Örülök  a találkozásnak Ashley. –nyújtotta a kezét kedvesen, barátnőm felé.
-Én is örülök, Paul. –mosolygót Ash.
Majd, a bemutatkozás után Paul megkérte Asht hogy a felsőjét húzza feljebb, és a nadrágját gombolja ki és feküdjön fel az ágyra. Bekente az ilyenkor szokásos zselével, s aztán pedig az ultrahangos vizsgálatot végezte el. Miközben ő a monitor felé mutogatott barátnőmnek, én körbe szemléltem magam az igencsak tágas helyiségben. A falakon, egy pár festmények sorakoztak, ami egy kis babát tartó édesanyát ábrázol, más és más pozícióban. Majd, az orvosi okleveleket nézegettem amit kapott. És érdem rendeket.
-Nos, Ashley ön anyai örömök elé nézhet. Ugyanis 12 hetes a magzat. Gratulálok. –szólalt meg Paul.
Mire megfordulva, hol Paul-ra, hol Ash-re, hol pedig a monitorra esett a pillantásom. Barátnőm szemében, öröm könnyek teltek meg, ahogyan az enyémekbe is.
-Megnézhetem? –szólalt meg, barátnőm.
-Természetesen. És mindjárt ki is nyomtatom. –válaszolta Paul, aki a képernyőre mutatott. –Ott is van.
Ezután, amint megfigyelhettük a kis csöppséget, Paul törlő kendővel kezdte el letörölgetni barátnőm hasáról a zselét. Miután, Ash rendbe szedte magát,Paul a kezébe adta a vizsgálati papírokat, és a kicsiről kinyomtatott képeket. Majd új időpontot egyeztetvén, meghívtuk hozzánk estére vacsorára.
Hazaérkezvén, a fiúkat a nappaliban találtuk ahol, horror-vígjáték filmet néztek, bizonyára mostani film lehet, mert egyáltalán nem volt ismerős a film. Miközben oda köszöntünk nekik, Ash a tv elé állt. Ezzel eltakarva a fiúk előtt a képernyőt.
-Szívem! Arrébb tennéd azt a dögös kis popsidat? Mert nem lássuk a filmet. –szólalt fel Kellan.
-Bocsi fiúk, de hatalmas bejelenteni valóm van. És ez nem tűrhet halasztást. Nos, szóval macikám! –itt szerelme felé fordult. –Apa leszel!
Amint kimondta, Kel üveges tekintettel nézett barátnőmre, míg a többiek a hallottakat voltak készen felfogni.
-Ez fantasztikus hír! Apa leszek! Ez hihetetlen. –úcsódott fel elsőnek, Kel majd szerelméhez lépve, térdelt le, és tette kezeit barátnőm hasára.
Ez a pillanat, nagyon is idilli volt.  Jó volt látni barátaimon, hogy mennyire is boldogok így együtt, és ahogyan a leendő gyermeküknek is ennyire örülnek. Odaszólva, szerelmemnek és bátyámnak hagytuk kettesben, Asht és Kellant. Mivel, Chris úgy döntött, hogy át megyen Marie-hez, így szerelmemmel az oldalamon, mentünk fel a szobámba -ami már a mis szobánk volt-, ahol az ágyra ülve, kisebb apró csókokat váltva, meséltem el neki a délelőtti napomat.
De amikor megemlítettem neki Pault, észrevettem rajta a féltékenységet ami nagyon is hízelgett számomra.
-Ja, és majd elfelejtettem meghívtam ma vacsorára Pault. –mondtam, mire Rob kissé féltékenykedve nézett rám. –Jaj, ne legyél már ilyen. Paul csak egy nagyon jó barát. Még New York-ban ismertem meg. Még akkoriban amikor Kevinnel jártam.
Próbáltam felhívni a figyelmét arra, hogy nincs oka a féltékenykedésre. De kevés sikerrel. Így más dologhoz folyamodva, pattantam fel öléből, majd megragadva a kezét, húztam be magam után a házba, ahol az emeletre menve lökdöstem be a szobámba. 
Ahol kulcsra zárva a szobát, löktem hátra az ágyra szerelmet, kinek az ölére ülve, kezdtem el elsőnek, az arca minden egyes négyzetét puszikkal el lepni.
-Nincs okod féltékenykedni. Hiszen, egyedül is csak tégedet szeretlek. Szeretlek! Szeretlek! –suttogtam a fülébe, miközben játékosan beleharaptam a fülcimpájába.
-Én is szeretlek! Mindennél, és mindenkinél jobban! –morogta, a fenekembe markolva.
Feljebb tűrve a pólóját, húztam át a fején, és hajítottam valamerre a szobában.  Tenyereimet végighúzva a mellkasán és a hasán,csókokkal leptem el a fedetlen felsőtestet. Majd feljebb kúszva szerelmemhez, nyomtam csókot ajkaira, de a telhetetlensége révén, a csókunk hosszabb és szerelmesebb lett. Miközben, a nyelveink forró és szenvedélyes táncot jártak, addig a kezeimet lecsúsztatva nadrágjához, gomboltam ki, s vettem a kezeim közé a forrón lüktető férfiasságát.
Minél érzékibben próbáltam őt a csúcsra juttatni, annál jobban nőt az egom amiért, a fejét veszve nyögött és morgott fel. A kezeim játékába, az ajkaimmal is beszálltam. Nem is tellett bele sok idő, a számban éreztem forró nedvét.
-Te egy istennő vagy! Mondtam már? –kérdezte szerelmem, felhúzva magához.
-Még nem. –töröltem meg a számat. –De nagyon is hízelgő ez az elnevezés.
-Istennőm!
Hátamra döntve, felém helyezkedett. S miközben az "Istennőm!" –et ismételgette, ő is ahogyan én az arcomat hintette be csókjaival, ajkaimhoz érve az ujjaival végig simított rajtuk, mire apró puszit leheltem ujjaira. 
Ajkaink össze térte közepette, a blúzomból és a melltartómból bújtatott ki, majd később a nadrágomból is. Az ujjait levezetve a bugyim széléhez, azt is lecsúsztatta rólam. Ajkaimtól elválva, a nyakamtól kezdve a kényeztetésemet végezte el. Ezt követően egyre lejjebb kúszott, s a lábfejemtől kezdve egészen a combom tövéig hintette be a csupasz felületeket, csókjaival.
Mind addig amíg, a forrón lüktető nőiességemhez nem ért. Először apró csókot lehelt rá, azután az ujjait fúrta belém.
Amitől egy hangos sikoly hagyta el ajkaimat.
-Robh... –nyögtem a nevét, amikor az ujjai mellé a nyelvét is megéreztem nőiességemen.
Az eszemet vesztve vonaglottam alatta, ahogyan eszméletlenül mérte rám a csapásokat a nyelvével.
-Neh..Nem bírom...-nyögtem..de a nyögésem a végére elfúlóan sikollyá vállt.
Ugyan is ahogyan megszólaltam, úgy ért el a megsemmisülés íze. Remegve, és közben levegő után kapkodva szorítottam magamhoz közel Robot.
Mikor felém helyezkedett, és látva kissé már lenyugvó testemet hajolt ajkaimra, egyben bebocsájtást nyerve a nyelvem felkutatásához. Nyelvünk, szerelmes és érzéki játékot űztek egymással, amikor Rob összeillesztette testünket.
Egyszerre nyögtünk bele a csókba, az egyé válásunkkor.Ajkaink szerelmes csókban forrása közben, Rob mozgásba lendült. Felváltva őt, fordítottam a helyzetünkön, s most én voltam felül. Így én kezdtem el hajszolni magunkat a csúcsra. Amire kisebb lökések következtében, mind a ketten egyszerre értünk el, miközben egymás nevét kiáltottuk. Miután lenyugodtunk, és a légzésünk is visszaállt a régi kerékvágásába, apró csókok váltása után, vettünk egy közös zuhanyt, ahol ismét átadtuk magunkat az egymás iránt érzett vágyainknak....
Átöltözve, és kielégülten mentünk le a földszintre, ahol a Kellan és Chris páros beszélgetésébe mi is beszálltunk. Miközben Ashley a kicsiről készült ultrahangos képet mutatta meg a többieknek, egy ismerősen csengő hangot hallottam meg mögülünk. Hátra fordulva, Cam döbbent és kissé szomorkás tekintetébe révedtünk.....

Paul Walker "nőgyógyász"
 Sziasztok! Köszönöm az előző fejihez írt 3 komit. Remélem, azért ez a fejezet is elnyeri majd valamelyest a tetszéseteket. Nos, az oka annak hogy az elején egyből pár hónapot ugortunk, az azért van mert mint jóval az elején kiderült az a bizonyos "dolog", és egy új eddig mindenki számára idegen, de egyben észbontó pasi, és a végén pedig egy váratlan személy is visszatért. Ami úgy mond egy kicsit izgalmasabbá teszi, majd a további fejiket. Előre szólok, Paul-nak is szánok majd a későbbiekben egy  kisebb, de mégis nagyobb szerepet. Lehet hogy már vannak sejtéseitek, de az is lehet hogy majd később... de előbb - utóbb úgy is megtudjátok. Legalábbis ezen leszek. :-) Hogy, a következő fejit mikor tudom hozni azt sajnos nem tudom megmondani.Ugyan is, holnap édesapámat látogatom meg a kórházban. :( :S Aztán, meg a hétvégén meszelünk, festünk, tapétázunk és egyéb dolgokat fogunk csinálni, amiben nekem is segítenem kell. S hogy meddig fog ez eltartani, azt nem tudom. De igyekszem a következő fejezettel. De egyben biztos vagyok, hogy még a törinek korán sincs vége, és nem is lesz egy darabig. Remélem, ez valamennyire jobb kedvre derít titeket. 
Legyetek rosszak. Puszi Dóry