(Kristen szemszög)
Tudom, hogy veszélyes lesz ott, de nem érdekelt. A veszély, sohasem érdekelt, hát most sem fog. Ha úgy vesszük életemnek, annak pontját, amikor az FBI-nál dolgoztam, mindig veszélyben voltam. És, én azt a veszélyt, minden feltétel nélkül vállaltam. S, ha azt túléltem, akkor ezt az akciót is túl fogom élni. Legalábbis megpróbálom. De a legfontosabb, hogy Robot élve ki tudjam szabadítani.
Amint megpillantottam egy kis faházat, világítást vettem észre az egyik részében. *Ezek szerint, ott lehetnek azok a mocskok!* - gondoltam, magamban.
A házat körülvevő fák között, térképeztem fel a helyet. A ház hátsó részénél, egy kis vízeséses patakot véltem felfedezni, amiről egy pillanatra az eszembe jutott, szerelmem kis patakja, ahova el is vitt, nem is egyszer.
Bár ott lehetnék vele. Bár egymást ölelve állhatnánk a patak szélén.
*De ahhoz, hogy újra ott lehess Robbal, előtte ki kell, őt szabadítanod!* - utasítottam magamat, a feladatomra. Amit, véghez is szándékozok vinni.
A ház egyik oldalához préselődtem, amikor meghallottam, hogy nyitódik az ajtó. Mély férfihangokat hallottam, alig egy méterre tőlem.
- Ben és a nője mennyire idióták. Képesek voltak megbízni bennem azok után, amit elkövettem ellenük? –nevetett fel az egyik, mihez egy másik férfi nevetése is csatlakozott.
Ezek szerint ketten vannak kint. – állapítottam meg.
De, hogy kerültek szóba Benék? Nekik mi közük van ehhez az egészhez? Nem, az nem lehet, hogy ők tervelték ki ezt az egészet! Képtelenség!
De, akkor mégis miért említette meg Bent? Vagy lehet, hogy egy másik alakot neveznek szintúgy Bennek?
Bizonyára, igen.
Előre hajoltam úgy, hogy rálátást nyerhessek a két férfira. Az egyik alacsony, kis tömzsi volt. Míg a másik, magasabb és vékonyabb testalkatú volt.
Az alacsonyabbik visszament a házba, a magasabbik pedig kint maradt, azzal az indokkal, hogy körbe néz.
Láttam amint felém indul, így halkan felrugaszkodtam a háztetőre. Egyenesbe álltam, majd amikor láttam, hogy a férfi odaérkezett ahol az imént én álltam, - csak egy kicsit előrébb-, a hátára ugortam úgy, hogy közben a könyökömmel le tudtam ütni.
A két karjánál megragadva, húztam őt be a fák közé. Majd miután megállapítottam, hogy egy jó ideig még eszméletlen fog maradni, visszaosontam a házhoz.
Percek teltek el, amikor egy újabb magas férfi lépett ki az ajtón, kezében fegyverrel.
- Tony! –szólongatta, a társát.
Aki minden bizonnyal az lehetett, akit az imént ütöttem le.
Szólongatta még egy párszor, ám amikor az nem adott semmi jelet magáról, egy pillanatra visszalépett a házba, ahonnan perceken belül, még két férfi csatlakozott hozzá.
- Te jobbra, Chris te balra, én pedig megnézem őt hátul. –adta ki az utasításokat.
- Igen is. – felelték egyszerre, majd szétváltak.
Meghúzódva a „rejtek-helyemnél”, figyeltem őket amint a „Tony” nevezetű, férfi után kajtatnak.
Tudtam, hogy el kell intéznem őket, legalább is annyira, hogy egy ideig eszméletlenek legyenek.
Így, hát egyesével kezdtem el őket kiütni. Az első kettővel még könnyebben elbántam, azonban a harmadikkal, aki rátalált a keresett alakra, na, az már keményebb diónak tűnt.
- Rossz kis cicám! –közeledett felém.
- Nem vagyok a cicád! –dörrentem rá.
Mindig is utáltam, ha valaki lecicázott. Főleg meg, ha olyanok mondták, akiket a földbe kellett, hogy döngöljek.
Majd, meglendítve a jobb öklömet, orrba vertem.
- Te kis ribanc! –morogta, s felemelve az egyik kezét, szájon vágott.
Éreztem, amint a szám széle felcsattant, s több mint valószínű vérzik is. De, nem számított. Bokszállásba állva előtte, ütöttem vissza. Amitől egy kicsit hátra is billent. Majd mielőtt újra meglendíthette volna a kezét, hasba rúgtam, amitől a földre került, azonban engem is magával húzott. Lefogta a kezeimet, ami gyanánt nem tudtam szabadulni. Erőt véve magamon, próbáltam fordítani a testhelyzetünkön, azonban arra nem számítottam, hogy mögöttünk egy lejtő van.
Gurultunk lefele a lejtőn, egyenesen a patak tágasabb részéig.
A vállamban éles fájdalmat éreztem, amitől fel is szisszentem.
Összeszorított fogakkal, húzódtam a nagy fához, aminek neki dőlve rántottam vissza a vállamat a helyére.
A szemeimmel körbe tekintettem magam körül, hátha megpillantom valahol a férfit. De, nem láttam sehol sem. Amikor felálltam, lövések zaját hallottam meg, közvetlenül mellettem. A fa mögé bújva, próbáltam beazonosítani a lövések kiinduló pontját.
- Búj elő, ribanc! Úgy sem menekülhetsz! – mondta, nevetve a férfi.
Nem feleltem, hanem helyette inkább igyekeztem minél előbb, és halkabban a férfi háta mögé osonni.
A háta mögé lépve, rúgtam a bal térde alá, amitől előre hanyatlott. Mielőtt a fegyveréhez nyúlhatott volna, amit az esés közben kiejtett a kezéből, kaptam azt fel rögtön. A kezeim véve a gépfegyvert a fejéhez szegeztem.
- Hol van? –kérdeztem mérgesen.
- Ki csoda? –kérdezett vissza.
- Ne játszd a hülyét. Hol van az a férfi, akit elraboltatok a stúdióból? –rúgtam oldalba.
Nem felelt, csak nevetett.
Megelégelve a nevetését, és a szótlanságát, a fegyvert az ágyékoz nyomtam.
- Vagy most rögtön válaszolsz a kérdésemre, vagy örökre búcsút mondhatsz, a golyóidnak! –fenyegettem meg. Annak reményében, hogy ez a mód - hatásosabb lesz, annál, hogy fejbe lőjem.
- A pincében van. –mondta félőn.
- Pontosabban?
- A ház pincéjében, ami a konyha alatt van. – nyögte ki.
- Na, látod, ha már az elején megmondtad volna, akkor nem tenném ezt veled! –mosolyogtam rá.
Majd elővéve a dzsekim belső zsebéből, egy kábító injekciót, a nyakába fecskendeztem, amitől sikerült őt is kiütnöm egy kis időre.
Felmászva a lejtőn, újra feltérképeztem a házat a biztonság kedvéért. Újabb férfi hangkiáltásokat hallottam. Amelyek arra adtak tanú bizonyításokat, hogy tudják, van itt valaki.
A ház hátsó oldalához menve, egy kis rácsos ablakot véltem felfedezni. Közelebbről is megnézve az ablakot, örömmel vettem észre, hogy simán át tudok jutni rajta, csak a rácsot kell levennem.
Azonban rá kellett, arra jöjjek, hogy nincsen nálam csavarhúzó, sem pedig feszítő vas.
*Ez az! Nagyszerű vagy Stew! Ilyen szerencsétlen is csak te lehetsz!* - szóltam meg magam, amikor is egy erős ütést éreztem meg a tarkómon. Amitől elvesztettem az egyensúlyomat, és a sötétség bugyraiba merültem…
***
A filmekben általában, amikor rosszra fordul a cselekmény, baljós zene csendül fel. (…) Milyen kár, hogy az élethez nem jár ilyen filmzene. Nem mintha változtatna bármin is, de jó volna, ha időben figyelmeztetnék az embert.
Amikor magamhoz tértem éreztem, hogy egy székhez vagyok kötözve. A számon pedig egy szigetelőszalag volt. Körbe tekintve a szobában, négy férfit pillantottam meg, az ablak előtti asztal mögött. Az egész helyiségben nem volt más, mint csak azaz asztal, és egy pár szék. Az asztalon alkoholt tartalmazó üvegek és cigarettás dobozok sorakoztak. Az egyik alak észrevette, hogy magamhoz tértem, mire szólt a mellette ülőnek.
- A csaj kezd magához térni!
A többi férfi is rám emelte a tekintetét, majd az egyikük felállt, és közelebb lépett hozzám.
A számról letépve a szalagot, húzta hátra a fejemet, és egy bicskát tartott a nyakamhoz.
- Na, és most elárulód nekünk, hogy ki küldött és mi célból vagy itt, vagy először elcsúfítom azt a csinos kis pofikádat, utána pedig elvágom a torkodat. – hajolt közelebb felém, mire szembe köptem.
A szembe köpésemmel, csupán csak annyit értem el, hogy visszakézből szájon vágott.
Éreztem, hogy a számszéléből újra kiserkent a vérem, de nem foglalkoztam vele.
Miközben ő újabb pofonokkal próbálta, ki szedni belőlem az itt létem okát, én addig a csizmám szárából igyekeztem kicsúsztatni, az eldugott sebkésemet, úgy – hogy azt senki se vegye észre. Nehézkesen ugyan, de sikerült.
Amint sikerült a kést, az ujjaim közé venni úgy, hogy ne essen ki a kezemből, elkezdtem a kötelet elvágni.
Azt nem tagadom, hogy nem fájtak az ütések, de volt rá időm, kezelni a fájdalmakat.
Amikor éreztem, hogy a kötél elszakadó félben van, úgy gondoltam, először játszok egy kicsit az engem pofozó alakkal.
- Na, mi van csak ennyire tellett tőled? Még egy kislány is erősebbet tud ütni! –mondtam nevetve.
De magamban, azt mondtam, hogy: -*Bár ne tettem volna.*- ugyanis, a szám szélén lévő seb eléggé fájt.
Ekkor a férfi, újra lendítette a kezét, azonban én gyorsabb voltam nála. Elszakítottam a kötelet, majd felemelve a széket törtem szét rajta.
Elvéve a fegyverét, tartottam a másik három férfi felé.
- Hozzátok ide, azt a férfit, akit elraboltatok az este! –utasítottam őket. De amikor nem mozdultak, az előttem fekvő alak egyik lábába lőttem.
Csupán úgy, hogy a golyó csak súrolja őt. Majd a fegyvert újra rájuk szegeztem.
- Ne kelljen még egyszer kérnem, vagy a következő golyót az egyik-kötőkbe repítem bele!
Ez már hatásosabb volt, ugyanis ketten elindultak a konyha irányába, míg a másikat a sérült férfi mellé intettem.
- Ne hogy valami ostobaságot kövessetek el, mert akkor annak nem lesz jó vége! – szóltam utánuk, miközben, úgy álltam, hogy rálátást nyerhessek a konyhára, és az itt maradt két férfira.
Pár perc elteltével, a két férfi karjai között meg pillantottam Robot, kinek a szemeiben az örömöt, ijedséget és az aggodalmat véltem kivenni, a szerelem mögött.
- Kris… - ejtette ki a nevemet.
- Jól vagy? Bántottak? –intéztem felé a kérdéseimet.
- Nem, nem bántottak. De, te… te vérzel. –mutatott az arcom felé.
- Nem vészes. Lépj az ajtóhoz. –utasítottam, mint sem kértem.
- De…
- Nincs, de. Tedd azt, amit kértem!
Amint az ajtóhoz ért, a fegyvert rájuk szegezve, parancsoltam meg nekik, hogy menjenek le a pincébe. Mikor már mind a négyen lent voltak a pincében, annak ajtaját lecsukva, rekeszeltem be. Majd kezemben véve az asztalon lévő kocsi kulcsot, mondtam Robnak, hogy menjünk.
- Majd én vezetek. –mondtam, mire Rob csak beleegyezően bólintott, s az anyós ülésen foglalt helyet, míg én a vezető ülésen.
Pont mikorra bekötöttük magunkat, elkezdtek ránk lőni.
- Hajolj le! – kiáltottam Robnak.
Majd hátra tolatva egy kicsit, hajtottam ki az útra, ahonnan egy éles farolás után, tapostam rá a gázra.
A visszapillantó tükörből láttam, amint követnek minket egy másik dzsippel.
Mivel a lerázás nem sikerült, így csak is, azaz egyetlen megoldásom maradt, hogy ki kell lőnöm, a kereküket.
- Fogd meg a kormányt! – mondtam, Robnak miközben az ölemben lévő fegyver töltényét vizsgáltam meg.
- Mit akarsz tenni? –kérdezte, ijedten.
- Ki lövöm a kereküket. –feleltem, majd lehúzva az ablakot, hajoltam ki.
S próbáltam a kerékre célozni. Azonban arra nem számítottam, hogy az út eléggé rázós. A lövéseket ezért el is vétettem, ami fel is dühített, nem is kicsit.
- A francba! – vágtam hátra a fegyvert, majd visszavettem a kormányt.
Ki érve az autópályára, próbáltam őket lerázni, de nem jártam sikerrel. Ugyanis sikerült nekik tartaniuk az iramot velem. Idegesített, amiért semmi sem úgy sikerül, ahogyan azt szerettem volna.
Amikor hátul, nekünk tollattak, csak még jobban rátettek egy lapáttal az épp, nem jó kedvemre…
A dzsip, hátulról és oldalról teljesen behorpadt, s ha ez nem is lenne elég, még az ablakokat is kilőtték. Ráadásul még előttünk, egy hosszú kocsi sor állt, ami azt bizonyította, hogy dugóba kerültünk. Át hajtva a másik sávba, egy lejtős kocsi lehajtót pillantottam meg.
Leállítva egy pillanatra a kocsit. Fordítottam a fejemet, Rob felé, aki kérdő tekintettel nézett vissza rám.
- Sajnálom. Már hamarabb rá kellett volna, hogy jöjjek arra: *Még mindig teljes szívemből szeretlek!*
- Én is nagyon szeretlek. –viszonozta a vallomásomat.
Majd a kezei közé véve az arcomat, hajolt közel ajkaimhoz mind addig, amíg ajkaink egybe nem forrtak.
Ajkaink egybe olvadása, testem minden egyes porcikáját, megborzongatta. Visszacsókoltam. Úgy csókoltam, mint még soha ezelőtt.
Ajkaink elválása után, mély levegőt véve, egy kicsit hátra tolattam, majd rátaposva a gázra, vezettem fel a lejtőre, aminek a végére érve, egy hatalmasat ugrattam…
***
A végzetünkhöz vezető út, nem mindig egyenes. Lehet, hogy rossz felé kanyarodunk, hogy eltévedünk, és visszafordulunk. Talán az sem számít, hogy melyik útón megyünk. Talán csak az számít, hogy megyünk.
Amint a dzsip hátsó része is a földön landolt, lefékeztem. Kiszállva a kocsiból, fényképkattogtatásokra lettem figyelmes az út túloldaláról. Jelen esetben zavart is volna, de most nem tudtam velük törődni. Látva a fegyveres alakokat, akik épp felém céloztak, lejjebb buktam. Visszatotyogva a kocsihoz, vettem ki a gépfegyvert, s a kesztyűtartóban lévő tölténytárral cseréltem ki a tárat.
Ahogyan ők engem céloztak, úgy én meg őket.
A közelből, szirénák hallatszódtak, amiknek sikerült egy pillanatra is elvonni a figyelmemet, ugyanis az egyikőjük eltalált. Pont azt a vállamat, ami nem rég ki is ugrott.
- Uram isten, Kris. Esküszöm, hogy én végzek velük. –állt fel mellőlem Rob.
Akinek a kezében, szintén fegyver volt. De, hogy honnan került a kezébe, nem tudtam.
- Rob, kérlek, add azt ide. –kapaszkodtam a karjába.
- Nem. Meglőttek téged, ezek a mocskok. És… én… - folytatta volna tovább is, ha nem vettem volna észre, a felé suhanó golyót.
A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk –e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.
Rob elé álltam, így védve őt a süvítő golyótól. Ami engem talált el. Nem akartam, hogy Rob a szenvedést lássa az arcomon, így inkább mosolyt vettem fel az arcomra, miközben a karjaiba borultam. Szinte, olyan volt mintha, valami lassú felvételt néznénk végig.
Szerelmem szemeiben a félelem, a fájdalom, a düh és a szerelem egyvelege keveredett egymással.
Éreztem a hátamban belenyilalló fájdalmat. Éreztem, a kezemet szorító szerelmem kezét. Kinek a szemeiből, a sós könnyek potyogtak. A szívem összeszorult a látványtól. Nem akartam őt sírni, látni.
- Ne sírj! –töröltem le, a szabadon hagyott kezemmel a könnyeket, az arcáról.
- Sajnálom. –szólalt meg.
- Nem a te hibád. – mosolyogtam rá. – Emlékszel, arra vízeséses patakra, amit egyedül csak nekem mutattál meg?
- Hogy ne emlékeznék rá?! Amikor először elvittelek oda, előtte izgatottan vártam a reakciódat. Féltem, hogy nem fog tetszeni a hely. De amikor kiderült, hogy a félelmem alaptalan volt, megnyugodtam. – felelte mosolyogva.
- Ez előtt egy pár órája, az eszembe jutott az a hely. Elképzeltem, amint a karjaidban tartasz, s úgy állunk ott a patak szélén.
- Ígérem, hogy hamarosan a képzelet, valóssággá fog válni. – mondta, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra.
- Köszönöm… Szeretlek… - suttogtam erőtlenül, s a szemeim lecsukódtak.
Még haloványan éreztem, amint Rob gyengéden rázogatni kezd, s hogy engem szólongat, azután minden elsötétült, és elcsendesedett körülöttem…
Prológus
(Rob szemszög)
Az élet olyan, mint a rajzolás: néha gyorsan és határozottan kell cselekednünk, a dolgokat erélyesen kézbe vennünk, és arról gondoskodnunk, hogy a nagy vonalak villámgyorsan előttünk álljanak. Semmiféle lagymatagságnak, kételkedésnek itt nincs helye, a kéz nem remeghet, a szem nem pisloghat ide – oda, hanem egyedül csak arra irányulhat a tekintet, ami előttünk van.
Mély levegőt véve vágtam el először a kisfiúnk, köldök zsinórját. Akit nem tudtunk még oly sokáig a tekintetünkkel kitüntetni, ugyanis még hátra volt még egy kislány, akit szerelmemnek a világra kell hoznia.
- Rendben, Kristen. Nagyon ügyesen csinálod. Nyomj még egy utolsó nagyot. –bíztatta őt Paul.
- Nem bírom! – kiáltotta szerelmem, miközben a kis hölgy felsírva adta tudtunkra, azt hogy minden rendben van.
- Ügyes voltál szerelmem! –leheltem csókot ajkaira.
- Megmosdassuk őket, és egy gyors vizsgálat után, ha minden rendben van velük, akkor a karjaitokban is foghatjátok majd őket.
- Köszönjük, Paul. –öleltem meg, hálásan.
- Nincs mit. Én köszönöm, hogy segíthettem nektek. –veregetett hátba.
Majd, amíg az ikreket mosdatták, s Paul vizsgálta őket, addig szerelmemet is rendbe tették, és át vitték őt egy másik szobába. Én pedig közöltem a családtagjainkkal, a híreket.
- Egy fiú, és egy lány lett. Minden a legnagyobb rendben történt. –újságoltam boldogan.
- Gratulálunk. –öleltek meg mindannyian sorban.
Az után pedig együtt vártuk, hogy szerelmemet átszállítsák egy másik szobába, ahol együtt pillanthatjuk meg a piciket…
Most igazán érzem úgy, hogy mindenem meg van, amire valaha is vágytam, avagy vágyhattam volna. Egy szépséges, csodálatos nőt. Akivel oly sok mindenen mentünk már keresztül. Autóbaleseten, szakításon, és rosszul elsülő emberrabláson is. Igaz, egy ideig haragudtam is Benre és Jenre is egyaránt, amiért majdnem elvesztettem azt a nőt, aki az életemet jelentette, és jelenti. De, idővel rádöbbentem arra, hogy nekik köszönhetjük azt, hogy újra együtt vagyunk.
Miután, szerelmem felgyógyult sérüléseiből, ahogyan megígértem neki, újra elvittem a kis patakunkhoz, ahol megtettem azt, amit már oly rég kellett volna. Megkértem a kezét, s örömömre igent is mondott. Az esküvőnkre, pár hónapon belül sor is került. Minél előbb le akartuk zavarni a szertartást, ugyanis mint kiderült Kristen állapotos volt az ikrekkel…
Most a karjaimban tartva a lányunkat, míg szerelmem a fiúnkat, a szívemet földöntúli boldogság öntötte el. Enyém lett az a nő, akire mindig is vágytam. És, két gyönyörű szép gyermekkel ajándékozott meg.
Kívánhatna még az ember magának, ennél is szebbet?
Azt hiszem nem. Legalábbis nem hiszem, hogy szüksége lenne többre is.
- Kedves család, hadd mutassam be nektek, John és Emma Pattinson-t. –szólalt meg szerelmem, ezzel visszarángatva engem abba a valóságba, amely egy valóra vált álmom lett.
Büszke féloldalas mosolyt felvéve, hajoltam közelebb szerelmemhez.
- Szeretlek.
- Szeretlek. –ismételte meg a vallomásomat, suttogva az ajakaimba.
Majd ajkaink önzetlen, boldog, szerelmes csókban forrtak össze…
Vége
 |
| *Emma és Johny Pattinson* |
~Sziasztok!
Nos, akkor hol is kezdjem? Talán, az elején kellene...
2011. február 24. -én nyitotta meg eme blog először a kapuit. Azóta, már több mint "egy év" is eltelt. Ami nagy szó... legalábbis nálam igen. Több mint 40000 oldalmegjelenítés volt ezen a blogon. 53. r.o.
Voltak húzós és könnyen jövő napok, amikor csak úgy jöttek a fejezetek egymás után.
Őszintén szólva, valóban a könnyeimmel küszködök. Mert egy - egy történet befejezése, nem egy könnyű menet. Fáj a szívem, amiért ez a történet véget ért. Azonban, örömmel és boldogsággal önt el az a tudat, hogy olvastátok a történetemet, véleményt írtatok, és pipálgattatok. Hogy, amikor azt hittem, hogy már nem bírom tovább, nem tudom tovább írni, ti mégis biztattatok, megvártatok, és ami a legnagyobb dolgot jelentette, azaz volt, hogy erőt adtatok... pontosabban éreztettétek velem, hogy volt értelme tovább folytatni a történetet.
Igaz volt majdnem egy - egy hónapos kihagyás... de utána mégis beletudtam lendülni a folytatásba. S, igazat szólva, úgy érzem, hogy annak az egy hónapnak köszönhető az, hogy ennyi fejezetet sikerült megírnom.
Tudom, hogy szívesen olvastátok volna tovább -e történetet. (higgyétek el, én is szívesebben írnám még tovább) De... ott van az a bizonyos de. Úgy gondolom, ennek éppen itt volt a megfelelő vég. Írhattam/írhatnám is tovább, de akkor az már mégse lenne olyan jó, érdekfeszítő.
Ennek itt kellett, hogy vége legyen. Mert csak így kerek a történet. (Legalábbis, a fejemben így született meg, abban az egy hónap kihagyáskor.)
Hálás vagyok.... Borzasztóan hálás vagyok nektek mindazokért a véleményekért, biztatásokért, erőkért amit adtatok nekem.
Nélkületek, nem jutottam volna el idáig.
Köszönettel tartozom nektek, amiért velem tartottatok ezen a rögös úton, ami idáig vezetett.
Köszönöm, hogy olvastátok a történetemet, hogy türelmesen vártatok az újabb fejezetekre.
S ha nem nagy kérés, akkor leírnátok a véleményeiteket az egész történetről?
S ha nem nagy kérés, akkor leírnátok a véleményeiteket az egész történetről?
Ígérem, soha sem felejtelek el titeket. *.*
Love
ღ Devil ღ
alias: ~Dóry~
.gif)
