Novella ;)

Minden azzal kezdődött, hogy…

Csak ülök itt a szobámban, és azon töröm a fejem, hogy mégis mivel érdemeltem én ezt ki. Mégis, hogy lehettem annyira naiv, hogy elhiggyem Jessnek azt, hogy az a gyerek, akit a szíve alatt hordoz, azaz enyém? De, mégis mi okból kételkedhettem volna benne, amikor még soha sem adott rá okot? Vagy mégis, csak én nem vettem észre?

Okolhatnám őt a félrelépése miatt, de nem tudom. Nem, mert én is félreléptem. De, az hogy azzal hitegetett három hónapja már, hogy az én gyerekemmel várandós, az azért mégis más. Mégis miért hitette el ezt velem, ha már rég más férfit szeret?

És én? Mégis, miért maradtam vele, ha az iránta való érzéseim, valójában soha sem azt tükrözték, amit hittem?

Kérdem hát magamtól, hogy akkor mégis miért nem azzal a nővel vagyok, akit valóban szerelemből szeretek?

Talán gyávaságból. Ha ő is ugyan úgy érezne irántam, mint én iránta, akkor most minden bizonnyal vele lennék.

De, miért is nem tudatom vele, hogy Jessel szakítottam, s hogy valójában őt szeretem?

Felpattanva az ágyamról, kaptam fel a kocsi kulcsomat, majd a kocsimhoz siettem. Amibe beülvén, indítottam is egyenesen Kristenék házához.

Az oda vezető utón, többféleképpen lejátszottam gondolatban, az hogy miként is vallom meg neki az érzéseimet.

Leparkolva, a New Orleans nevezetű lakóház előtt, kicsit idegesen pattantam ki a kocsiból, s vettem az utamat a hatalmas lakóépületbe. Amint felértem a harmadik emeletre, és a 10. számú ajtóhoz értem, mély levegőt véve kopogtattam be az ajtón.

Az ajtót azonban, nem az a személy nyitotta ki, akire számítottam, hanem lakótársa, és egyben az egyik legjobb barátnője Laura.

-       Szia, Kristen-hez jöttem. Itthon van? –kérdeztem, meg a szőke hajú lánytól.

-       Rob, szia. Kristen nincs itthon. Elment. Ezt neked szánta. –mondta, majd átadott egy borítékot.

-       Mi ez? –kérdeztem értetlenül.

-       Bontsd ki, és majd megtudod. Kris szobájában, nyugodtan kibonthatod.

Miután beengedett, az irányt Kris szobája felé vettem. Beérve a szobába, az ő illata lengte be az egész légteret. Mindig is imádtam ezt az illatot.

Leülve az ágyára, bontottam ki a borítékot, amiben két levélpapírt találtam.

Rosszat sejtettem a papírokat látván, de ahhoz hogy tudjam, mi áll benne el kell, hogy olvassam.

Robert

Mint, tudod soha nem voltam a búcsúzkodások, sem pedig a levélírások nagy híve. De, most valamelyik a kettő közül választanom kellett. Ez utóbbi mellett döntöttem, mint azt mostanra már tudod, mivel a kezedben tartod a levelem. Hogy miért, nem találsz engem otthon, s hogy miért is írtam neked azokat a sorokat, amelyeket most fogod olvasni, azt csak is akkor fogod megérteni, ha majd a végére érsz.

Hol is kezdjem?

Talán onnan, ami három hónappal ezelőtt történt.

„Egyedül voltam otthon, mivel Laura az estét és az éjszakát, a barátjánál töltötte. Az ágyamon feküdtem. Rád gondoltam, mint mindig, már egy jó ideje. Egyszer csak te kopogtattál az ajtómon. Behívtalak. Szomorúnak, és elkeseredettnek láttalak. Megkínáltalak valami innivalóval, és vacsorával együtt, de te nem kértél semmit, csak is azt, hogy hadd maradhass nálam.

Egymás mellett ültünk a kanapén, néma csendben.

-     Jess? –csupán csak ennyit kérdeztem, mire te ezt felelted.

-     Igen. Szeretem őt, de folyton – folyvást csak veszekszünk. Mindig azért rágja a fülem, hogy menjük el valahová, kettesben egy kicsit kikapcsolódni, s amikor teljesíteni akarom a kérését, egyszerűen már nem akar sehova se menni. Azt mondja, hogy elhanyagolom őt, pedig ez nem igaz. A munkám mellett, amennyit csak tudok, vele vagyok. Én ezt már képtelen vagyok továbbra is elviselni. Nem megy.

Nem mondtam semmit sem, csak hallgattalak. Az egyik kezemet a tiédre raktam, amit meg is szorítottam. Éreztetni akartam veled, hogy nem vagy egyedül. A másik kezedet felemelted, s végig simítottál az arcomon. A szívem szinte, ki akart ugrani a helyéről, abban a percben. Egyszer csak közeledni kezdtél felém, majd az ajkaiddal megérintetted az enyémeket.

Először azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem. A képzeletemben ragadva, az egyik lábamat át emeltem a tiéden, csakhogy az öledbe üljek, szemtől – szembe, de meg nem szakítva a csókunkat.

Elszakadva egymás ajkaitól, te a nyakamhoz tértél át, miközben az ujjaiddal a felsőmet húztad le rólam. Amikor ajkaink újra egymásra találtak, a rajtad lévő sötétkék inget kezdtem el lassan kigombolni. Igaz egy kicsit az ujjaim megremegtek, amit te észre is vettél. De csak csupán belemosolyogtál a csókunkba. Amint lekerült rólad is a felsőtestedet takaró ruha, te a csípőmnél megragadva álltál fel a kanapéról, és a szobám felé lépkedtél. Beérve a szobámba, az ajtót a lábaddal csuktad be, aminek miután bezáródott neki feszítettél.

Már a nadrágom gombjánál tartottál, amikor is én lefogtam a kezeidet. Megszakítva a csókunkat, te kissé értetlen tekintettél néztél a szemembe.

-     Ezt nem kéne… - suttogtam, elfúló hangon. – Nem szabad.

Igaz, nem akartam, hogy abbahagyjuk azt, amit elkezdtünk, de azt sem akartam, hogy utána később megbánd.

-     Shh… nem érdekel. – suttogtad az ajkaimba, és újra megcsókoltál.

Hagytam, hogy az ágyra fektess, ahol fölém helyezkedve fosztottál meg a ruháimtól, amiktől én is megfosztottalak téged.

Már nem fedte el semmi sem, a testem, amit te oly elevenen végig pásztáztál, majd az ujjaiddal és az ajkaiddal egyaránt bebarangoltad testem minden egyes vonalát.

Ha tudnád, hogy hányszor áhítoztam erre a pillanatra. –gondoltam magamban. –Ha tudnád, hányszor vágytam arra, hogy az ujjaid az én testemet érintsék. Hogy, az ajkaidat az enyémeken érezhessem. Hogy azt mond nekem, hogy: Szeretlek!

Boldog voltam, és azt kívántam, hogy ez a pillanat ne múljon el, s hogy csak te és én legyünk, eggyé válva.

Az álom, a karjaidban nyomott el. Elárulom hát neked, hogy azaz éjszaka volt életem, legszebb éjszakája. Mert az álmom beteljesült.

Reggel felébredve, a szemeimet lehunyva tartottam, mert attól féltem, hogyha kinyitom őket, akkor kiderül, hogy csak egy szép álom volt az egész. A kezeimmel végig simítottam az ágyamon, hátha ott lellek. De az ágy, üres volt mellettem.

Kinyitva a szemeimet, nem találtalak ott. Abban reménykedtem, hogy a konyhában talállak, ahol egy finom reggelit és kávét készítesz nekem. Így hát, kimásztam az ágyból, majd a lepedőt magam köré tekerve, néztem a szőnyegre, amelyre az este folyamán a ruháink kerültek. Azonban, ott csak is a saját ruháimat találtam.

Kilépve a szobámból, az irányt a konyha felé vettem, de ott se találtalak.

Az este, és az éjszaka képei elevenen a fejemben voltak. Mivel nem találtalak sehol sem a lakásban, így azt hittem, hogy csak álom volt az egész. Csak egy valamit nem tudtam hova tenni, hogy mégis hogyan kerültek le a ruháim a földre, s mért fekszem meztelenül az ágyamban.

Nem tudtam mitévő legyek, hogy felhívjalak –e, s az éjszaka felől kérdezősködjek, vagy sem. Mert az is meglehetett volna, hogy valóban egy álom volt az egész, s akkor te pedig megtudtad volna azt, hogy miként is érzek irántad.

Egész nap csak az „álmom” körül forogtak a gondolataim, mind addig, amíg te újra el nem jöttél hozzám.

Beengedtelek ismét, és újra megkínáltalak inni és enni valóval egyaránt, de megint csak nemet mondtál. Végig néztem rajtad, és az ing és a fekete farmer nadrág, most is rajtad volt. Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg álom volt az egész…

-     Mi a baj? –kérdeztelek, miután láttam rajtad, hogy valamit szeretnél mondani, csak nem tudtad, hogyan is kezdj hozzá.

-     Baj? Az nincs. Csak… csak azt szeretném, ha a tegnap éjszakát elfelejtenénk. Nem kellett volna megtörténnie, tudom. Kérlek, felejtsük el azt, ami történt. S tegyünk úgy, mint ha mi sem történt volna.

-     Öm… rendben. Én, is ezt akartam mondani, hogy felejtsük el. –mondtam.

Hazudtam. Legbelül, a szívem összefacsarodott. Szinte ordítottam volna, a bennem lévő érzésektől, amiket irántad éreztem. A képedbe akartam vágni, hogy mégis hogyan képzeled azt, hogy csak úgy ideállítasz hozzám, és közlöm velem: felejtsük el az együtt töltött éjszakánkat. Azt az éjszakát, mely számomra volt a legszebb történés.

Azt a mosolyt, amelyet akkor villantottam fel, amikor boldogan közölted velem, hogy te és Jess kibékültetek, s hogy gyereket vár tőled, az mind csak tettet mosoly volt. Nem volt boldog mosoly.

Mégis, hogyan tudtam volna örülni annak, hogy egy olyan nőt szeretsz, aki nem én vagyok? Hogy egy másik nő, a te gyerekeddel várandós?

Azaz öröm, amit mutattam, minden egyes alkalommal, amikor te boldogan, ecsetelted, hogy mennyi mindent fogsz majd tanítani, a lányodnak – avagy épp a fiadnak, az mind csak egy maszk volt, ahogyan a minden rendben van velem, sztori is.”

Minden egyes éjszakát, végig sírtam. Sírtam, mert beléd szerettem. Sírtam, amiért egy másik nőt szeretsz. Szenvedtem, mert nap, mint nap azt kellett látnom, hogy te milyen boldog is vagy a gyermekeddel váró, Jessel.

A napok és a hetek csak teltek, és te egyre jobban vártad azt, hogy megszülethessen a kicsi.

Igazából örülni akartam annak, hogy te boldog vagy. De nem tudtam. Képtelen voltam rá…

Két hete, hogy rosszullétek kerülgettek. Hogy miért, először nem értettem. Azonban amikor, éjjel – s nappal elértek ezek a rosszullétek, kezdtem félni. Féltem, hogy ezeknek a tűneteknek a diagnózisa ugyan az lesz, mint, amilyen anyának volt. Ezért titokban, elmentem egy orvoshoz. Ahol miután, alá vetettem magamat egy pár vizsgálatnak, kiderült, hogy 10 hetes terhes vagyok.

Aminek, nem tudtam nem örülni. Örültem, mert a bennem lévő magzat, tőled fogant.

Ez alatt a két hét alatt, sokat őrlődtem azon, hogy elmondjam –e neked, hogy gyereket várok tőled, vagy sem. Az eszem szerint elmondtam volna neked, azonban a szívem szerint nem. Nem akartam, hogy miattam, helyesbítek, miattunk kelljen kellemetlenül érezned magad. Nem akartam, hogy azt hidd, direkt ejtettem magam teherbe veled, csak hogy velem légy, az a nő helyett, akit te szerelemmel szeretsz.

De tudom, hogy nem lehetek annyira önző, hogy eltitkoljam előled azt, hogy én is egy kis babát várok tőled.

De, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy továbbra is azt lássam, hogy te Jessel mennyire boldog vagy. Elég volt a folytonos éjszakai sírásokból, és a szenvedésekből. Boldog akarok lenni, akár nélküled is.

Túl kell, hogy lépjek rajtad. Nem várhatok már rád tovább.

Akármennyire is fájt ezt kimondanom, és leírnom meg kellett, hogy tegyem.

Remélem, hogy boldog leszel a szeretett nő, és leendő gyermeked mellett.

Mielőtt a levél végéhez érnénk, azt tudnod kell, hogy bár azon leszek, hogy túllépjek rajtad, soha sem foglak elfelejteni. Mert ahhoz túl fontos vagy számomra.

Ég veled, Rob!

Kristen

A gondolataim és a levélben olvasottak szavai, egymással keveredve tolongtak a fejemben.

Amikor az együtt töltött éjszakánknál jártam, újra átéltem az egészet. Soha sem tudtam kiverni a fejemből azt az éjszakát. Még ha akartam volna se tudtam volna, mert akkor azon az éjszakán jöttem rá, hogy beleszerettem.

Sírt. Szenvedett, miattam. Szerelmes volt belém, ahogyan én is ő belé. Sejthettem volna, hogy ő is ugyan úgy érez irántam, mint ahogyan, én iránta. Tetette az örömét, csak mert engem boldognak látott.

És, gyerekünk lesz? Igazából apa vagyok? Ha, nem megyek, utána akkor nem leszek apa, s akkor nem fogja megtudni, hogy én is szeretem őt.

Mégis, hogy lehettem akkora barom, hogy arra kértem, felejtse el azt az éjszakát?

Azonnal utána kell mennem. –döntöttem el. Azzal az ágyon hagyva a levelet, léptem ki a szobából, ahol Laurával találtam szembe magam.

-       Még a reptéren fogod találni, ha most elindulsz utána. New York-ba akar utazni. –csupán csak ennyit mondott, mire az arcára nyomtam egy puszit.

Majd egy – köszönöm -, közepette után máris kirohantam a házból. Amint leértem a lépcsőn, beszálltam a kocsimba, és már száguldottam is a reptérre.

Nem hagyhatom, hogy felszálljon arra a gépre, anélkül, hogy tudná: Szeretem.

A reptérre érve, amint leállítottam a kocsi motorját, egyenesen rohantam az információ pulthoz, és a New York-i járatokról kérdeztem.

Miután közölte velem, hogy a legközelebbi járat negyed óra múlva fog indulni, megköszönve a segítségét, máris a New York-ba repülő, beszálló kapuja felé mentem. Ahol a hosszú sorból álló tömegből, próbáltam őt megpillantani. Kérdezősködtem, hogy nem –e látta valaki, de nem jártam sikerrel. Azonban nem adtam fel a reményt. Tovább mentem, majd egyszer csak pillantottam őt. Átvágva magam a tömegen, egy enyhe megkönnyebbülést éreztem a zsigereimben, amiért megtaláltam őt.

-       Kristen. –ejtettem ki a nevét közvetlenül, mellette.

-       Rob. –döbbent meg.

Egymás szemébe nézve, nyitottam szólásra a számat.

-       Nem mehetsz el.

-       Én… - tudtam mit akar mondani, de azt akartam, hogy tudja miként is érzek iránta.

-       Shh. –tettem az ujjaimat az ajkára. – Nem mehetsz el, mert azt szeretném, ha velem maradnál. Egy oltári idióta, barom voltam, amikor arra kértelek, hogy felejtsük el azt az éjszakát. Hol ott, legbelül azt kívántam, hogy ne, ne felejtsd el. Tudtam, hogy amit irántad éreztem, az sokkal több, mint azt hittem. Akkor azon az éjszakán döbbentem rá, hogy beléd szerettem. Éjjel – nappal, te jártál a fejemben. Jess iránt, soha nem éreztem azt a szerelmet, amit irántad érzek. Boldog voltam, mert azt hittem, hogy hamarosan a karjaimban tarthatom a gyermeket. Azonban a minap kiderült, hogy az a baba akivel Jess várandós, nem az enyém. Elkeseredett voltam, mert mindvégig abban a tudatban éltem, hogy apa leszek. Bevallom, sokszor elképzeltem azt, hogy te vagy az a nő, aki az én gyerekemmel várandós. Olvastam a leveled, és nem is tudod, hogy milyen örömmel töltött el az a tudat, hogy te is szeretsz engem, és hogy tőlem fogant az a pici, akit a szíved alatt hordasz. Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért nem mondtam már el korábban neked az érzéseimet. Szeretlek. Azt akarom, hogy maradj velem. –térdepeltem le, a valómásaim közepette, elé, miközben a kezeit a kezeim közé vettem.

-       Rob… én… - kezdett bele, egy pár percig tartó néma csönd után. – istenem! Remélem, hogy komolyan mondod azt, amit mondasz. S hogy ez az egész, nem csak egy álom.

-       Nem. Nem álmodsz Kris. Ennél komolyabban, nem is tudnám mondani. Mond, hogy megbocsátasz, s hogy velem maradsz! –kértem, őt kétségbeesetten.

-       Megbocsájtok, és igen. Veled maradok. –felelte, könnyezve.

Kiegyenesedve, fogtam a kezeim közé az arcát, ami felé rövidesen közelíteni kezdtem. Amint az ajkaim az ajkaihoz értek, a szívemet földöntúli boldogság öntötte el. Eközben a minket körülvevő emberek, a csókunkat hatalmas tapssal kisérték, melyre Kristennel egymásra mosolyogva döntöttük egymásnak a homlokunkat, miután elváltak ajkaink. A vállamra kapva a táskáját, vettem őt az ölembe, majd egy diadalittas mosollyal az arcomon vittem őt ki a reptérről. Majd beülve a kocsimba, összekulcsolt ujjainkkal, indítottam…

Hálát adtam az égieknek, amiért megismerhettem őt, és amiért örökre az enyém lehet…

Sziasztoooook!

Nos, ez lett volna az én kárpótlásom nektek, a késéseim miatt. Bevallom, ezt az idő után írtam meg, ahogyan az előző bejegyzést feltettem. Nem tudtam, hogy ma sikerül -e befejeznem. De, mégis sikerült. Tudom, nem lett valami nagy szám.  De, ahogyan ez megszületett a fejemben, minél előbb leakartam írni, mielőtt elfelejtettem volna. 

Csak remélni tudom, hogy azért nem lett annyira pocsék. :/

Legyetek "rosszak".

Amint tudok, jelentkezem.

Love

Dóry