34 - 35.fejezet

Sziasztok! Először, is szeretném megköszönni az előző fejihez írt komikat és a pipákat egyaránt. :) Másodszor, pedig.. egyszerre két fejit is hoztam. Mi igencsak elég hosszúra sikeredett, ami remélem megfelel majd mindenkinek. Amit csak tudtam belesűrítettem ebbe a két fejibe. S szerintem azért ez a két feji egy kicsivel több komit avagy véleményt is megérdemel.  ;)  Na... nem is rizsázom tovább! Jó olvasást! Pusszantás mindenkinek:Dóry!

( Rob szemszög )

 A szív (...) minden dobbanásával éltet. Élteti a testet. De a szív a lelket is élteti. (...)  Minden dobbanása egy-egy betű. Az első dobbanás egy "s" betű, majd egy "z" következik. Aztán jön az "e", az "r", megint egy "e", aztán egy "t", amit egy "l" követ, ezután ismét egy "e"-t üt, végül következik egy "k". És utána minden kezdődik elölről. Igen, van, amikor így dobog a szív. A szerető szív.

 Most mégis még boldogabb vagyok. Már számtalanszor mondogattam ezt magamnak, mégis nem győzöm ismételgetni: Hogy Kristennel megfogtam az isten lábát. Tudom, hogy minden férfi és pasi álma, egy olyan nő mint Kris. Éppen ezért is büszkén állok ahhoz, hogy ő engem szeret. Engem választott. 

 Mikor valami oknál fogva Kris és Kellan elutaztak, kissé furcsálltam ezt az egészet. Mégis mi a fenét nem kaphatnak meg itt ajándék formában, amiért más országba vagy városba kellett nekik utazni? Ezt se én se pedig Ashley nem értette. Valamiben sántikálnak, de hogy miben azt nem tudta egyikünk se...

 Az utazásuk óta egy nap telt el, de se egy üzenet, se pedig egy telefon hívást nem eresztettek felénk. De, hogy miért, ki tudja?! Remélem, hogy nem történt velük semmi baj. Mert ha Krisnek valami baja esne ismét, én fejbe lövöm magam. Egész nap a bejárati ajtón és a nappaliban lévő ablakon –mely az utcára néz- lestem őket.     

 Mert elvileg ma haza is jönnek. Lehet, hogy sokakban ilyenkor az merül fel, hogy mi van ha köztük van valami, mármint az én Kristenem és Kellan között?! De bennem ez egyáltalán nem fordult meg. Mert bízom szerelmemben, és Kellan-ban is, hogy ezt se velem sem pedig Ashley-vel nem tennék meg. Főleg, azok után amiken keresztül mentünk. S hogy hamarosan megszületik majd a mi keresztgyerekünk. Ugyan is Ash és Kel engem és Krist kértek fel erre a szerepre, melyet örömmel el is fogadtunk.

 De valami oknál fogva Ash és Kel úgy döntött, hogy még nem szeretné megtudni a baba nemét. Hadd legyen csak meglepetés számukra, és mindannyiunk számára. 

 Délután két óra, és még mindig semmi hír Krisék-ről. Én és Ashley a nappaliban ülve próbáltunk rájönni arra, hogy miért is utaztak el a szerelmeink, és mit is titkoltak előlünk.

 -Engem megőrjít ez a tudatlanság. Téged nem? –állt fel Ash, megtartva a már hatalmasra nőt pocakját.

 -Dehogy is nem. Ha elmondták volna, hogy miért is mentek el, akkor nyugodtabb lennék. De így, hogy semmit nem mondtak. Ráadásul semmi hír róluk, s még elérni se lehet őket. Nem is tudok mit mondani. –mondtam.

 Majd mikor a pillantásom újra Ashley hasára esett, a helyébe képzeltem Kristent. A képzeletemben még terhesen,  gömbölyű hassal is gyönyörű volt miközben a fűben fekve a hasára simítja az egyik kezét.

Kris, Rob "képzeletében"

 -Rob, hé! Rob hallasz? –legyezgetett egy kis kéz előttem.

 -Bocs, csak másfelé kalandoztam. Mondd még egyszer. –kértem, miközben bocsánat kérően néztem rá.

 -Csak azt akartam megkérdezni, hogy nem –e hoznál nekem egy pohár vizet. Mert egy kicsit már nehezebb a járás. Úgy nézek mint egy nagy bálna. Csoda, hogy Kel még nem hagyott el! –sóhajtott egy nagyot.

 -Már hozom is azt a vizet. De hogy is vagy bálna. Hidd el most is ugyan olyan gyönyörű vagy mint mikor először megpillantottalak.-mondtam rá mosolyogva.

 -Így igaz. Igaza van Rob-nak. Nagyon jó áll neked a terhesség is,és ne becsüld magad annyira alá kedvesem. –jelent meg Jules a srácokkal egyetemben.

 -Köszönöm. Köszönöm, hogy nem hagyjátok, ... hogy ennyire le becsüljem magam. –mondta hálásan.

 -Nincs mit megköszönnöd. Hiszen te, vagyis ti már a családunkhoz tartoztok. –mosolygott rá Jules, egy anyai mosollyal.

 Bár, az én anyám is ilyen kedves és melegszívű lenne, s nem csak a maga módján, hanem teljes egészében...

 Épp a konyhába tartottam volna, hogy hozhassam azt az ígért vizet, amikor is a bejárati ajtó egyszer csak kinyitódni látszót, majd szerelmem alakját láttam belépni a küszöbön. Megpillantva szerelmemet léptem elébe, s a karjaimba fogtam őt, majd az ajkaink egy üdvözlő csókban részesültek.

 Miután ajkaink elszakadtak egymástól, szerelmem a hátam mögé mutatva közölte velem, hogy van számomra egy meglepetés.           

 Megfordulva az éppen bátortalanul mosolygós szüleimmel találtam szembe magam.

 Ekkor az eszembe jutottak azok a bántó szavak melyeket hozzájuk intéztem.

 S a szívem nagyon elszorult, valahányszor erre a nagy távolságra gondoltam, mely szüleimtől elválasztott; mert, s ezt talán a körülöttem lévők is mint tudják, a velem egykorú fiúk rendesen büszkén hánytorgatják, hogy nincs szükségük a szüleik gyöngédségére, de mégis elkeserednek, ha nélkülözniük kell a szülői szeretet gyöngédségét.

 Karjaimba zárva őket, bár még egy részem még mindig nem bocsátott meg nekik, még is boldog voltam, hogy újra velem vannak. S remélem, hogy eztán elfogadják majd a döntésemet, döntéseimet. És az akaratomat.

 Szüleim után, Kel is belépett a házba, ki szerelméhez lépve csókolta és ölelte őt, ahogyan én is tettem szerelmemmel miután elváltam szüleim ölelő karjaitól.

 A nappaliba menve, mind helyet foglaltunk kivéve Cameront és Christ, kik össze sutymorogva egymás között leléptek itthonról. A nappaliban hosszas beszélgetések folytatódtak, mikor is visszatért a két jó madár egy hatalmas fenyőfával, mi épp hogy csak befért a nappaliba egy szabadon hagyott sarkába. Majd miután, szerelmem és Jules felmentek a padlásra, ahonnan a díszeket hozták le, mind együtt díszítettük fel a hatalmas fát.    
 Mindeközben, míg a fát díszítgettük a lányok Krissel egyetemben az éppen elkészülő pudingokat és forró csokikat kínálgatták nekünk. Mikor a karácsonyfa szépítésével végeztünk, szerelmemet az ölembe ültetve –néha – néha apró csókokat váltogatva- elegyedtünk bele az összegyűlt kis családi társaság beszélgetésébe.

 Végig tekintve a jelenlévők arcán, melegséggel öntött el, hogy ilyen kellemes és boldog hangulatban van a társaság így Szentestén...

 Késő este volt, mikor mindenki a szobájába révedt, kivéve a szüleimet, engem és Kristent.

 -Kristen, kedvesem. Nem is tudjuk elmondani, hogy mennyire is hálásak vagyunk neked, azért amit értünk tettél.                   

 Hálásan,köszönjük neked, hogy ismételten a fiúnk mellett lehetünk. Most már belátom, hogy ti Robbal, igazán összeilletek. –idézte apám a szavait szerelmem felé.

 -Köszönöm. –mondta szerelmem, majd közelebb lépve szüleimhez, ölelte meg őket.

 -Gyere te is ide fiam. –hívott oda magukhoz anyám.

 Eleget téve a kérésére, oda léptem hozzájuk, majd szerelmem derekát átölelve, bújtam szüleim ölelésébe.

 Hosszú percekig, álltunk még így némán - össze ölelkezve. Ezután anyáék, úgy döntöttek, hogy a régi házba, mely otthonunk volt, oda térnek vissza, addig amíg itt Los Angelesben tartózkodnak.     

 Kikísérve a szüleimet, arra utasítottam szerelmemet, hogy vegye fel a kabátját. Kétkedve, de teljesítette a kérésemet. Miután én is magamra kaptam a kabátomat, kézen fogva vezettem őt a garázsban álló kocsihoz, amibe beülve keltettem életre a motort.   

 Kilőve az utcára, miközben az egyik kezem a kormányon nyugodott, addig a másikkal szerelmem keze felé nyújtottam, ki össze is kulcsolta ujjainkat.

 Némán ülve egymás mellett, összekulcsolt ujjainkkal merültünk el gondolataikban, a faházig tartó úton. Egy hete volt, mikor Kellan-tól, elkértem a faházikó kulcsait, hogy szerelmemmel itt tölthessük a szenteste utolsó óráit, kettesben. Bár, szerelmemnek ez a hely még „ismeretlen” lesz, de remélem, hogy újra elfogja majd nyerni a tetszését a ház. És a díszítés is.

 Leparkolva a ház előtt, leállítottam a motort, majd kipattanva a kocsiból nyitottam ki a kocsi ajtaját szerelmem oldala felől.

 -Óh, milyen udvarias ön. Köszönöm. –mondta pukedlit ejtve.

 Mire csak rá mosolyogtam, majd a derekánál megragadva húztam közelebb magamhoz, hogy újra megízlelhessem ajkait.

( Kris szemszög )

 Amint Rob leparkolt, egy mesés faházikó előtt, udvariasan ajtót nyitott nekem, melyet viccesen megpukedliztem. Ő csak szerelmesen rám mosolygott azzal az imádni való mosolyával, majd közelebb húzva magához hajolt közel ajkaimhoz. Ajkaink forró – szerelmes csókba forrtak össze. Annyira a hatása alá kerített Rob, és a csókja, hogy arra eszméltem fel, amikor a karjaiba kapott, és elindult a ház ajtaja felé. Ott még mindig az ölelésébe tartva, húzott elő a zsebéből egy kulcs csomót, melyből az egyiket bele illesztve a zárba, nyitotta ki az ajtót, majd belépett velem a házba. Magunk mögött becsukva az ajtót, Rob ismételten az ajkaimra tapadva indult el, a lépcső irányába. Felérve a lépcsőn, szerelmem ajkai megállíthatatlanul éhesen, és vadul kóstolgatták az enyéimet. Úgy csókolt, hogy azt hittem menten elfolyok karjai közül, miközben szorosan tapadtunk egymáshoz. Majd lefektetett az ágyra, ahol felém hajolva ostromoltuk egymást szüntelenül.

 Lihegve váltunk szét, mikor kissé lenyugodni látszódott a levegő vételünk, éhesen vetettem magam nyakának puha bőrére, amit hol kisebb harapásokkal és apró csókokkal tarkítottam. Karjaimat a nyaka köré fontam, mialatt ő a fenekembe markolt. Amitől egy jól eső kéjes sikoly hagyta el ajkaimat. Fordítva a helyzetünkön, Rob édes csókjaival hintette be a nyakam és az arcom minden egyes szegletét.

 Még közelebb húzva őt magamhoz, Rob a gyönyörű szemeit az enyémekbe mélyesztve nézett rám. Szemeiben csupán szerelmet, és vágyat láttam. Mely arra ösztönzött, hogy eljött a „mi időnk”.     

 Nem szólva semmit, csókoltam meg. Ebbe a csókba belesűrítettem minden érzésemet. S bízva a bátorításomban, mely arra ösztönözte, hogy legyünk egymáséi sikeres volt.

 Fordítva a helyzetünkön, most én kerültem felülre. Kezeim ön álló útra indultak szerelmem pólója alá, hogy végig simíthasson az izmos felületen. Ahogyan az ujjaim a mellkasát cirógatták, apró mély morgás hagyta el ajkait, ami még jobban a folytatásra ösztönzött. Lehúzva róla a pólót, az ujjaim helyét az ajkaim vették birtokba lihegő mellkasát.

 De ő ezt a cselekedetemet nem hagyta sokáig, hogy révbe érjen, ugyanis újra maga alá fordított.

 -Megőrjítesz! –mormogta közel az ajkaimhoz, mind addig amíg azok újra egymáshoz nem értek.

 Szenvedélyesen csókolva egymást, nyelvével bebocsájtást kért a nyelvem felkutatásához, melyet készségesen hagytam neki.           

 Nyelveink őrült játszadozása közepettében, ő nem finomkodott, hanem rögvest le is tépte rólam a blúzomat, -mire játékosan az ajkaiba haraptam-.

 A blúzom sorsát, a melltartóm követte.

 -Héj! Ezért még kapsz! –mondtam, elszakadva ajkaitól.

 -Már alig várom! –felelte vissza, kajánul elmosolyodva.

 S újra csókolni kezdett, miközben egymást bújtattuk ki a zavaró ruhadarabokból.

 Mikor minden zavaró tényező lekerült rólunk, Rob végig pásztázta szemeivel testemet, mely szinte lángra lobbant égető tekintetétől. Viszont az én tekintetem se volt rest megpillantani az elém táruló látványt. Ajkaimba harapva, hajoltam szerelmem ajkaihoz.

 -Akarlak! –amint kiejtettem ezt az egyetlen szót, Rob kezei felfedező útra indultak testemen.

 Érintései nyomán, hangos sikolyok szakadtak fel torkom mélyéről. Leírhatatlanul, élveztem minden egyes érintését  bőrömön.

 Ujjai egyre lejjebb haladtak, mind addig amíg el nem ért a lüktető pontomhoz. Amin először egy párszor végig simított, majd először az egyik ujját a nőiességembe vezetve kezdte el mozgatni.  

 Amihez rövid időn belül, még egy ujja csatlakozott, mellyel teljes extázisba kergettet, és hangos sikolyokat elő csalva belőlem.

 Mikor elértem az első extázist, a sikolyomat Rob vállába harapva tompítottam el.

 -Ez fájt! –dorgált meg játékosan, miközben feljebb kúszott hozzám.

 Én csak huncutul elvigyorodtam, majd apró csókot lehelve ajkaira, végig simítottam felsőtestén. Majd lejjebb haladva, az ujjaimat a férfiasságára fonva, kezdtem el mozgatni. Ezzel szerelmemből újabb hangos morgásokat előcsalva. Zene volt a füleimnek, a mélyből jövő morgásai.

 -Nem bírom már... továbbh.. –nyögte elfúlóan, fölém kerekedve.

 Majd a kezeimet megragadva, kulcsolta össze ujjainkat, melyet a fejem fölé támasztva, illesztette össze lüktető pontjainkat.

 Melytől egyszerre nyögtünk fel. Rob ahogyan lassan mozgásba lendült, én is vele együtt mozdítottam a csípőmet... amelytől a vágyunk és a szenvedélyünk csak még erősebbé fokozódott. Hogy az élvezetünket tovább nyújtsuk, nem csak szerelmes, s mámorító csókokat váltottunk, hanem ott simogattuk lágyan, egymást ahol csak értük a másikat.

 -Robhh...

 -Krishh...

 ....-kiáltottuk egyszerre egymás nevét, mikor mindkettőnket elért a teljes megsemmisülés.

 Pihegve öleltük egymást, nyugtatólag. Mikor Rob ki húzódott belőlem, hanyatt feküdt, majd a mellkasára húzott. S én boldogan simultam hozzá. Megfoghatatlan érzés volt számomra, ez az együttlét. Olyan érzésem támadt, mintha nem most először tettünk volna ilyet. Gondolatban, rögvest a homlokomra csaptam az utolsó mondatomért. Hát persze, hogy nem most voltunk először együtt.     

 Hiszen egy párt alkottunk a balesetem előtt. S szerettük is egymást. De számomra, ez az együttlét az új életemben, a legelső volt. Bár az elmúlt hetekben, már számtalanszor majdnem eljutottunk idáig, de mégis valamiért sikerült megálljt parancsolom mindkettőnknek. Annak ellenére is, hogy őrültem vágytam már rá. És kívántam is őt...

 -Szeretlek! –emelte fel a fejemet Rob.

 -Én is szeretlek! Sajnálom, hogy ennyi ideig kellett várnod erre a pillanatra. –sütöttem le a szemeimet.

 -Kis butus! Soha nem tudnék rád haragudni. Megértettem, és el is fogadtam, hogy várni szeretnél. Hiszen, minden új volt számodra. Nem kell ezért bocsánatot kérned. Szeretlek, s számomra az a legfontosabb, hogy neked tökéletes legyen, és hogy boldog légy.  Soha egy pillanatra sem haragudtam meg rád. –mondta, s hogy szavait bebizonyítja, megcsókolt.

 Melyből a színtiszta szerelmet éreztem.

 -Köszönöm. Soha, nem akarlak elveszíteni. –motyogtam a mellkasába.

 -Ahogyan én sem téged.

 Majd, betakart mindkettőnket s lágyan simogatta fedetlen hátamat mind addig, míg álomba nem merültünk...

 Édes álmomból, egy el nem halkuló telefon csörgés ébresztett fel. Így kelletlenül, de képtelen voltam kimászni az éppen szintén felébredő szerelmem mellől. Megkeresve a nadrágomat, halásztam ki belőle a mobilom s meg nem nézve a kijelzőt, nyomtam meg a fogadás gombot.

 -Haló? –szóltam bele, kissé morcosan, az álmomra visszagondolva.

 *Robbal épp egy ösvényen vezető úton haladtunk, mind addig amíg egy gyönyörű vízeséses patak látványa a szemem elé nem tárult.     

 Még soha életemben nem láttam ilyen szépet mint amilyet most.     

 Egymást ölelve apró csókokat váltva, vallottunk egymásnak szerelmet...* 

 -Kris,hahó! –hallottam meg anyám idegesen csengő hangját.

 -Hm.. Igen anya? Mi történt? –tértem magamhoz.

 -Végre, hogy felvettétek a telefont. Még is minek van nektek ilyen készülék, ha fel sem veszitek? –mondta idegesen.

 -Mondd anya, miért keltettél fel? –kérdeztem.

 -Ashley-nél meg kezdődtek a vajúdások, és ráadásul még a magzat vize is elfolyt. S azonnal be is vittük őt a kórházban. Most mind itt vagyunk. S Ashley kijelentette, hogy addig meg nem szüli a gyereket amíg ti itt nem vagytok. Úgyhogy, amilyen gyorsan csak lehet, gyertek ide.

 -Mi? Jó.. oké. Azonnal ott vagyunk. –nyugtattam meg.

 Majd letéve a telefont, azonnal öltözködni kezdtem. De mivel Rob elszakította a melltartómat és a blúzomat is, nem tudtam mi tévő legyek.

 -Ashleynél megkezdődtek a vajúdások. S már bent vannak a  kórházban. Egyedül csak ránk várnak. Úgyhogy öltözz. –daráltam le egy szuszra mindent Rob-nak.

 Ki azonnal ki pattant az ágyból, majd a szekrényhez lépve, előkapott egy fehér melltartót és egy fehér blúzt, melyet felém dobott.

 Nem kérdezve semmit, kaptam magamra a ruhákat, ahogyan Rob is    tette. Majd egy csókot nyomva egymás ajkaira, kaptuk magunkra a kabátjainkat, és bezárva magunk mögött a ház ajtaját, pattantunk be a kocsiba, s indultunk is a kórházba, amilyen gyorsan csak lehetett.

  Leparkolva a kórház egyik szabadon hagyott terén, ugrottunk is ki a kocsiból, s egymás kezét megfogva rohantunk be a kórház épületébe, ahol miután útba igazítottak minket, siettünk is a szülészeti részlegre. Ahol anyáék idegesen toporzékolva álltak.

 -Végre, hogy megérkeztetek. –jelent meg Kel is, kin már a zöld pongyola rajta volt. –Kris, szeretnénk ha bejönnél szülő szobába.

 -Mi? Ez most komoly? –kérdeztem, felcsillant szemekkel.

 -Igen az. –felelte idegesen, mosolyogva Kel.

 -Oké. –mondtam, majd apró csókot váltva Robbal, követtem Kelt.

 Miután magamra kaptam egy pont ugyanolyan pongyolát melyen Kellanon is van, léptünk be a szülő szobába, ahol barátnőm, kissé nyűgös és izzadt arcát pillantottam meg.

 -Kris! –sóhajtott fel. –De örülök, hogy itt vagy.

 -Lélegezz mélyeket. –kértem őt, miközben én az egyik kezét fogtam, Kel pedig a másik kezét fogta.

 Ezt követő pillanatokban, Paul is csatlakozott hozzánk, kinek tehetségén és ügyességén elámulni látszódtam. Ahogyan levezette barátnőm szülését, maga volt a csoda. S közben, ahogyan bátorította Ashleyt és, ahogyan nyugtatólag beszélt hozzá.         

 Elképesztő volt. Nem is csoda, hogy ő a legjobb nőgyógyász és egyben szűlész is. Hosszú vajúdások közepette, Paul egy újabb nyomásra kérte Asht.

 -Ezaz, nagyszerűen csináltad Ash. Gratulálok. Csodaszép kislány lett. –mondta mosolyogva Paul. –Kel, most már rajtad a sor, hogy elvágd a köldökzsinórt.

 Kell nem is volt rest eleget tenni az utasításra, ugyan is csillogó szemekkel vágta el a zsinórt. Majd, míg megmosdatták a kis csöppséget, és Paul megvizsgálta. Kell és Ash szerelmes csókban forrtak össze, melyet mosolyogva figyeltem.

 -Itt is van a kisasszony. –tért vissza a kislánnyal Paul.

 -Istenem, milyen gyönyörű vagy. –mondtuk egyszerre.

Ekkor Paul, a kislányt barátnőm karjaiba tette, kinek a szemeiből öröm könnyek csordultak ki, s vele együtt a nagy mackónak is.      

 Ashley rövid idő elteltével átadta a picit, a büszke apukának.

 -Köszönöm. –mondta hálásan barátnőm, mikor megöleltem őt.         

 –Szeretnéd megfogni?

 -Igen –feleltem.

 Majd mikor Kel az én karjaimba csúsztatta a keresztlányomat, az én szemeimből is kipotyogtak az első öröm könnyek. Kis szőkés barna hajával, és apró termetével rögvest levett a lábamról.

 Áttérve egy rendes kórterembe, a többiek is bejöhettek a szobába, kiket szintén sikerült levennie a lábáról a kis hölgynek. Rob hátulról átölelve, csókolt a nyakamba, mikor anya megkérdezte, hogy milyen nevet választottak a picinek.

 -Sophie Kristen Lutz! –felelték egyszerre a büszke szülők.

 Míg a többiek mosolyogva tekintettek hol rám, hol pedig a kis csöppségre, addig én ámultan álltam szerelmem mellett.

 -Mit mondtál? Hogy hívják? –tettem fel a kérdést, hogy meg bizonyosodjak abban amit az előbb hallottam.

 -Jól hallottad Kris. Sophie Kristen a neve. Azért kapta a Kristen nevet másodikként, mert neked köszönhetünk mindent. Azt, hogy megismertük egymást. Hogy újra együtt vagyunk, s hogy együtt nevelhessük fel a kislányunkat. –mondta Kel.

 Meghatódva az imént hallottakról, léptem Kelhez s megöleltem.

 -Én.. nem is tudom mit mondhatnék. Köszönöm. –léptem barátnőmhöz is, kit ugyan úgy megöleltem mint Kelt.

 -Nem kell semmit se mondanod. Tessék, a keresztlányod. –adta vissza a karjaimba a Sophiet.

 Robra tekintve, boldogan lépdeltem vissza a karjai közé. Ki mikor a karjait körénk fonhatta apró puszit lehelt kereszt lányunk homlokára, majd engem pedig szerelmes csókban részesített...