2011. december 27., kedd

40. fejezet

Sziasztok. Íme itt is a folytatás. Remélem mindenkinek kellemesen telt a karácsony. :) Az előző fejihez írt kommentekre a válaszokat megtaláljátok.  Köszönettel tartozom azoknak kik írtak. (L) . Bocsi a fejezet rövidségéért. :S 
Üdv:Dóry

„Az életben nincs szabad választás, hogyan is lehetne? Attól a pillanattól, hogy világra jövünk, a három norma tudja, merre vezet életünk fonala, milyen mintává szövődik és hol ér majd véget.”



(Rob szemszög)

   …Egy héttel korábban…

   Lassan egy hónapja lesz már, hogy elveszítettük Ashleyt. Az ő halála, elég nagy és fájdalmas űrt hagyott maga után.
   Mindenki szenved, de legfőképp Kell, és szerelmem. Rossz így látnom, mind a kettőjűket. De a legeslegjobban szerelmem viselkedése aggaszt. Nem táplálkozik rendesen, keveset alszik és szinte a napokat mind végig a szobánkban tölti. Ha le is jön közénk a nappaliba, avagy a konyhába akkor is csak… akkor, ha Kellan át hozza Sophie-t.
Már épp azon voltam, hogy elviszem őt egy kicsit kikapcsolódni valamelyik ország részre, amikor is édesanyámtól egy olyan telefonhívást kaptam, mely az előbbi elhatározásomat egy pillanat alatt megsemmisítette.
-       Szia, anya! –szóltam bele a telefonba.
-       Kisfiam tudom, hogy nem a leg alkalmasabb pillanat ez telefonon közölni, de nekem és édesapádnak most szükségünk van rád. –egy pár perc hallgatás után, folytatta – Az édesapádnak volt egy, kisebb szívinfarktusa. Az orvosok azt mondták, hogy ha nem pihen, és ha nem tartja be az orvosi utasításokat, akkor… akkor meg fog halni. Ugyan is, a szíve már nem olyan, mint régen. –sírt bele a telefonba. – A cég pedig a csőd szélén áll. És, apád helyét neked kell átvenni addig ameddig rendbe nem, jön.
-       Nekem ez nem fog menni anya. Nem tudom ezt megtenni. –suttogtam válaszul, a telefonba. Majd, egyszerűen kinyomtam azt.
Nem, ez nem lehet. Miért, kell az egyik rossz után jönnie a másik rossznak?  Még is hogyan húzzak ki egy céget a slamasztikából? S, hagyjam itt Krist? Én... nekem ez nem fog menni. Két tűz közé estem. Egyik részemről az lenne a helyes, ha szerelmem maradnék, a másik részemről pedig, ha elutaznék New York-ba, és segítenék a szüleimnek.
Mind a kettőjüknek, szükségük van rám. A szüleimnek azért van szükségük rám, mert apám beteg. Szerelmemnek meg azért, mert szenved… szenved a legeslegjobb barátnője elvesztése miatt. S ha én is elhagyom, akkor félek, hogy még jobban magába fog zuhanni. Akármennyire is szeretném magammal vinni, ő úgyse jönne velem. Nem hagyná itt a családját, ahogyan Kellant se és a keresztlányunkat se. Én meg nem lennék képest, elszakítani őt a családjától. Még is mihez kezdjek?

…Jelenben…

   Döntenem kell, s akármennyire is fájdalmas a döntésem, nem tehetek mást ellene. Így nem maradt más dolgom, mint a döntésem szerint cselekedni.
   Amikor szerelmem közölte, hogy át megy Kellanékhoz, tudtam mihez kell folyamodnom. Felhívtam hát, hogy találkozzunk.  Miközben Kellre vártam, azon gondolkodtam, hogy még is hogy jutottunk idáig? Mi rosszat csináltunk, hogy ennyit kell szenvednünk?!
Hamarosan Kell meg is érkezett. Egy gyors kézfogás után, elmondtam neki, hogy miért is hívattam ide.
-       Az anyám, egy héttel ezelőtt felhívott. Az apámnak, volt egy enyhe szívinfarktusa. A cége a csőd szélén áll. S anyám azt akarja, hogy utazzam hozzájuk, és vegyem át apa cégét egy kis időre. Hogy mennyire, azt nem tudom.
-       És, Kris? Neki beszélték erről? –kérdezett rá arra, mely miatt a szívem összeszorult. Az arcom láttán, tudta a választ a kérdésre. –Nem. Nem beszéltél vele. Van fogalmad arról, hogy ha erről tudomást szerezz, még jobban össze fog törni?
Persze, hogy van fogalmam erről. Hiszen, akkor mégis miért kínzott a döntés fogalma? Mert, nem poénból az is biztos. Ez alatt az egy hét alatt, máson se járt az eszem, csak is arról, hogy mit tegyek.
-       Tudom.
-       De a döntést már meghoztad. Igaz?
-       Igen. Éppen ezért is hívtalak ide. Kérnék tőled egy hatalmas szívességet.
-       Ha tudok, segítek bármiben. –mondta.
-       Vigyázz Krisre. Tudom, vagyis gondolom, hogy hibát követek el. De… de tudom, hogy köztetek van egy erős kapocs. –kértem, könyörögve.
-       Ezt még kérned se kell. Bár, nem helyeslem a gondolatmenetedet, de ők a szüleid kiknek szükségük van rád. Ahogyan természetesen Kristennek is. De, miért nem viszed őt is magaddal? –kérdezte.
-       Gondoltam már rá, de úgy se jönne velem. Nem hagyná itt Julesékat, ahogyan titeket se. Pláne meg most nem. –feleltem, szomorúan.
-       És, ha tévedsz? Ha még is veled menne?
-       Boldog lennék, de nem kérhetem azt tőle, hogy tartson velem. Így is nehéz lesz őt itt hagynom… - sóhajtottam, fájón.
Még egy rövid ideig beszélgettünk, majd elbúcsúzva egymástól tértünk mind a ketten haza.
Haza oda, amely már csak két napig lesz az otthonom…

2011. december 20., kedd

39. fejezet

Sziasztok. Borzasztóan, sajnálom amiért megint késtem a frissel. De, nem volt könnyű számomra, úgy megírni ezt a fejit, hogy megfelelő legyen. Sokáig vonakodtam, hogy mi is legyen a folytatásban az előző fejihez írt kommentjeitek alapján. .. Kérlek titeket, hogy ne haragudjatok rám hogyha mégse az lett amire számítottatok. De, valamicsként szerettem volna ahhoz tartanom magam, amihez akartam.  Az előző fejihez írt kommentekre a választ ott megtalálhatjátok most is ( s a vonakodásomról is találtok ott egy kis részletet), és nagyon szépen köszönöm azoknak kik írtak, és akik pipáltak is. Csak remélni tudom, hogy ennél a fejinél is megtiszteltek majd egy két mondattal. :)  S, megpróbálom még ezen a héten, hozni a következő részt. Addig is Jó olvasást kívánok mindenkinek.  
Üdv:Dóry




*A fájdalom mindig a tegnapi napot sírja vissza - azt, ami volt, de már nincs többé. Ha a fájdalom nem múlik el gyorsan, magunkat okoljuk, amiért még nem léptünk túl rajta, hogy nem vagyunk eléggé erősek, vagy hogy túlontúl sebezhetőek vagyunk.*

( Kristen szemszög )


Egy hónap telt azóta a telefon hívás óta.
  Azóta, a dolgok állása és a létezése egyaránt megváltozott. Bár felébredhetnék ebből a rémálomnak nevezhető valóságból, de nem tudok. Kérdezem magamtól, hogy mi történt, mi annak az oka, hogy mindenkit akit szeretek egy röpke pillanat alatt elveszítek?  De, választ nem kapok. Már mért is kapnék?! -nevettem fel magamban keserűen.  Mégis, hogy történhetett meg ez? Egy gép magától, csak úgy nem zuhanhat le. Kell lennie itt valaminek a háttérben.  Ha, felemészt se fog érdekelni, mert addig nem fogok megnyugodni amíg végére nem fogok járni az ügynek.  
Miért, kellett egy csupa szív; hiperaktív lánynak így meg halnia?  S pont, élete egyik legszebb és legboldogabb napján?!  Szegény Sophie. Még épp hogy betöltötte az egy évet, és máris elvesztette az anyukáját. Még, belegondolni se merek, hogy milyen lesz számára, ha majd felnő és nem lesz vele az, ki életet adott neki. Kit az anyukájának nevezhetne, hívhatna már nem lesz itt vele. S szegény Kellan, ki élete szerelmét vesztette el. Nem, is tudom hogy mi lenne velem, ha Robot egyszer én is elveszíteném. Még maga a gondolat is fáj. Soha, nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor Kellan megtudta, hogy mi történt Ashlyvel. Még soha, ezelőtt nem láttam olyan védtelennek mint akkor. Mint egy  védtelen, ártatlan kis gyermek. Rossz volt látni, ahogyan maga tehetetlennek érezte magát. Bár, nekem se nagyon könnyű, a legeslegjobb barátnőm nélkül, de a családom és miattuk muszáj tartanom magam. 
Minden áldott nap, azt várom és lesem, hogy mikor kér meg arra hogy menjünk el vásárolni, vagy hogy egy jót beszélgessünk, mint ahogyan a halála előtt. 
Még most is olyan hihetetlennek hangzik, és tűnik is, hogy az a személy, ki mindig új színt és világosságot hozott az életünkbe, már nincs köztünk. Még most is látom a lelki szemeim előtt, ahogyan szeretet teljes tekintettel búcsúzott el a kis Sophie-tól.  S, akkor volt ott valami furcsa tekintet is a szemében. Mintha - mintha tudta, volna hogy valami rossz fog történni.  Ááá, ez hülyeség. Még, hogy tudta volna?! Ez képtelenség. De, ott van az a három szó ami ilyen helyzetekben bárkiben felmerül: *Mi van ha?* . Mi van ha, nem képtelenség az, amit én észrevettem? S ha tényleg tudta, hogy valami rossz dolog fog történni, akkor miért nem szólt róla? 
S már megint csak ott jutok ki, hogy olyan kérdéseket teszek fel magamnak, mikre válaszokat nem tudok adni.
-Kicsim,  nem jössz aludni? -kérdezte meg szerelmem, miközben hátulról megölelt.
-De, megyek. -suttogtam halkan,
Elrugaszkodva az erkélyem korlátjától, szerelmemmel az oldalamon sétáltam az ágyhoz, ahova miután mind a ketten befeküdtünk egy apró csókot váltottunk, majd rövidesen mély álomba merültünk egymás karjaiban. 
A másnap, most is úgy telt mint az elmúlt egy hónapban. Reggel felkeltünk, felöltöztünk, megreggeliztünk, és én továbbra is csak a szobámban, azaz a Robbal közös szobánkban, néztem ki a fejemből. De nem mindig ehhez a folyamathoz folyamodtam, hanem amikor Kel átjött hozzánk a kis Sophie-val, akkor vele játszadoztam, és a nagy medve barátom lelkét próbáltam ápolgatni, kevesebb sikerrel, mint az elvárható lett volna tőlem.  Igaz, néha - néha már kevésbé bírtam magamat tartani, és nem összeroppanni. Legszívesebben törnék, zúznék és ordítanék. De, nem tehetem. Mert, a szeretteimnek szükségük van rám. Na, nem mintha így bármi hasznomat is tudnák venni. 
De, most nem fogom az egész napomat a szobában tölteni. Hanem, azon leszek hogy minél előbb megtudjam, hogy mi is okozta a balesetet.


...de ekkor még nem is sejtettem, hogy a holnapi napom miként is fog végződni...


( Kellan szemszög )


Egy hónap. Ennyi idő telt el, azóta hogy életem szerelmét, kit akkor azon a napon végre a feleségnek tudhattam, örökre elveszítem. Még, a mai napig se hiszem el, hogy ő már nincs velem. S hogy ez csak egy rossz rémálom. De, nem. Nem az. Hiányzik. Hiányzik a mosolygása, a szerelmes tekintete, a hangja, a csókjai és az érintései. Belépve, a közös szobánkba az ő illatát érzem, ahogyan az egész házban is. Ha, a lányunk nem lenne akkor már rég utána mentem volna.  Próbálom magam már a lányom miatt is erősnek tartanom magam, és azok miatt is kik szeretnek, de nem bírom. Egyszerűen képtelen vagyok, nélküle élni.  Egy kicsit irigylem is ezért Krist. Pontosabban azért, mert ő neki sikerül megtartania magát. Bár, mi a körülötte levők mind tudjuk, hogy legbelül mit érez. Legalábbis én tudom. Ő, a legeslegjobb barátnőjét vesztette el, míg én az életemet.
A kislányomra tekintve,  szerelmem arcát látom. S, ez a tudat pedig fáj, és felemészt. Mert, Sophie a lányom, és nem ő. Még akkor sem, ha ő az anyja. Mégis, így hogyan éljem tovább az életem, és hogyan neveljem fel, miközben szerelmem arca van előttem? Nekem, ez nem megy. 
Így, egy búcsú levélhez folyamodtam, melyben Krist és Robot kértem meg arra, hogy neveljék fel  a lányomat. Tudom, hogy nem ez a legjobb megoldás, de képtelen vagyok szerelmem nélkül élni.
Mivel, csengetést hallottam így, az ágyon hagyva a levelet, mentem le ahol kinyitva az ajtót, Krissel találtam magam szemben.
-Szia. Remélem nem zavarok. -mondta, miután beengedtem.
-Szia. Nem, nem zavarsz. -feleltem.
Mielőtt azonban megtudhattam  volna az itt létének az okát, megcsörrent a mobilom. Elnézést kérve Kristől, felvettem a telefont.
-Haló, tessék! 
-Kel, én vagyok az Rob. Ráérsz most? -kérdezte, de a hangjában egy kis idegeskedést véltem felfedezni.
-Öm, persze. De miért, mi történt? -kérdeztem kíváncsian miközben Krisre pillantottam, kin egy cseppnyi idegességet sem láttam. 
-Ezt majd inkább személyesen. Tudom, hogy Kris nálad van. De, kérlek ne mond el neki, hogy én hívtalak. Kérlek.
-Rendben. Akkor, egy fél óra múlva találkozunk a szokásos helyen...- elköszönve egymástól, bocsánat kérő tekintettet néztem Krisre. -Egy régi barátom, szeretne velem találkozni. -füllentettem. - Addig amíg távol leszek, vigyáznál Sophie-ra?
-Ne aggódj. Nincs semmi baj. S persze, menj csak. Sophie-t pedig nyugodtan rám hagyhatod. -mondta nyugodtan.
-Köszönöm. -néztem rá hálásan, majd a fogashoz lépve, leemeltem a kabátomat, majd kilépve a házból, indultam a garázs felé.
De mivel, a kocsi kulcsot a házban felejtettem, így képtelen voltam vissza lépni érte a házba.  Belépve a házba, Kristen kérdő tekintetével találtam magam szemben, és a kezében lévő levél papírra, melyről megfeledkeztem. 
-Még is mi a fészkes fenét akarsz te művelni Kel?! Az istenért! -csattant fel idegesen. -Azt hiszed nekem/nekünk könnyű Ashley nélkül? A francokat nehéz. Szinte olyan volt ő nekem mintha a nővérem lett volna.  S, igaz nem tudom még elképzelni sem,hogy mennyire fájhat neked az elvesztése. De, azt tudom, hogy ő nem ezt akarná. Nem akarná azt, hogy eldobd az életed.  A lányodnak, Sophie-nak szüksége van rád. Hiszen, egyedül csak te maradtál neki. Nem teheted meg azt, hogy az anyja után az apját is elveszítse.  És, ... és nem akarok még egy hozzám közel álló személy elveszíteni. 
Tudtam, igaza van.  Nem lehetek ilyen gyáva. A lányomnak és a szeretteimnek szükségük van rám. S szerelmem tényleg nem ezt akarná.   *Óh, Ashley szerelmem! Bár ne hagytál volna minket itt! *
Közelebb lépve Krishez, hálásan megköszöntem neki azt, hogy mellettem van. Majd, fel kapva a kocsi kulcsát az asztalról, mentem a kocsimhoz, amibe miután beültem, a Robbal megbeszélt szokásos helyünkre mentem....

2011. december 10., szombat

Friss!

Sziasztok!

Nagyon, de nagyon sajnálom amiért még most sem a frissel jelentkezem. :( S ezért haragszom is magamra. :( De, az a helyzet, hogy nem otthonról írok, hanem a nővéreméktől. S az ő gépük, nem annyira strapabíró mint az én gépem. S, akármennyire is szeretném a következő fejezetet felrakni nektek,  itt nem tudom. Nem, csak hogy a gép és a net a rossz, hanem mivel vendégségben vagyok, így nem tehetem meg azt, hogy na akkor én csak úgy neki állok megírni egy fejezetet, ahelyett hogy velük foglalkoznék és törődnék. Pláne, meg hogy a nővérem kisfiára is nekem kell vigyáznom. :S
Ezt a hétvégét még náluk töltöm, s ha minden igaz akkor keddtől már otthon leszek, és akkor befejezem a következő fejit, s fel is rakom. :)

Sajnálom, ha az gond, hogyha a nővéremet és annak családját előrébb helyezem az írástól. :S

Akik meg megértik ezt a helyzetet, és megvárnak azoknak pedig mérhetetlenül, hálás leszek. ;)

Legyen szép estétek, na meg hétvégétek!

Üdv:Dóry

2011. november 28., hétfő

38. fejezet

Hali - gali, hali - hó! Íme, itt is van a folytatás. Köszönöm, az előző fejihez írt komikat és a pipákat is egyaránt. (Nono, kérésére van benne egy kis +18-as rész is.) ;) És... a végéért pedig, ha kérhetem nem megölni... xD Remélem, ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseiteket, és azt is remélem, hogy ehhez is kapni fogok majd egy pár komit. 
Jó olvasást. Cuppanós puszi
Dóry

*Egy nap elveszítesz mindent, amid van, és arra a napra semmi nem készíthet fel. Sem a hit, sem a vallás. Semmi. Amikor valaki, akit szeretsz, meghal, megismered az "ürességet". Teljesen magadra maradsz. Soha nem felejthetsz és sohasem bocsátasz meg. Gondolkodj el arról, mennyi vesztenivalód van.*


( Rob szemszög )

Az esküvői szertartás után, egy kis ünneplést tartottunk az ifjú Lutz házaspárnak. Bár, Ashley igazán ki tett magáért, de szerelmemen még ő se tudott túl tenni.  
Miközben a pap Asht és Kellt, adta össze az oltár előtt, magamban elképzeltem a Krissel való esküvőnket. Lehet, hogy még nem lenne itt az ideje, annak hogy mi összeházasodjunk. De én tudom, és érzem, hogy Kristen az a nő ki mellett leakarom élni az életemet. 
Vajon, ha megkérném a kezét igent mondana? És, ha nemet mondana, akkor mit cselekednék? 
Egyet, biztosan tudok, hogy bármi is lenne a válasza  én akkor is ugyan úgy szeretném őt mint ahogyan most.
-Haver, de elgondolkoztál. -ütögette meg a vállamat Kell, ezzel visszahívva a jelenbe.
-Hm.. ja.. Csak, a Krissel való kapcsolatunkról gondolkoztam el.   Szerinted, ha megkérném a kezét, igent mondana? -kérdeztem tőle, miközben a tekintetemet az éppen táncoló szerelmemen tartottam.
-Azt, nem tudom biztosan. De, tény és való hogy szeret téged, és hogy bármit megtenne érted. De, Kris és a házasság? Őt, nem olyan csajnak ismertem meg, ki oda lenne az ilyen hecce - hupákért. Hogy, igent mondana -e neked, vagy nem, azt csak akkor fogod tudni, ha megkéred a kezét. -mondta, őszintén.
Abban teljes mértékben igazat adtam neki, hogy szerelmem nem szeret a középpontban lenni.  De, megfogadva Kell tanácsát, egy terv kezdett megformázódni a fejemben, amely arra sarkalt hogy megkérjem Kristen kezét. De, ahhoz még mindent el kell, hogy intézzek...
Szerelmemhez lépve, a karjaimba zárva kezdtem el vele táncolni. Apró csókok következtében merültünk bele, egyre jobban a többi táncoló páros közé, mind addig amíg el nem jött az idő, hogy az "ifjú házaspár" útra kellhessenek a két hetes nászútjuknak.
Miután, mindenkitől -kivéve minket és a lányukat- hosszas ölelésekkel és  jó kívánságokkal elbúcsúztak,  hozzánk léptek.
-Vigyázzatok rá! -kért minket Ashley, miközben Sophiet Kris karjaiba fektette.
-Ígérjük. Na, de ideje indulnotok. -mondta Kris.
Kellan átölelvén "feleségét", indult a ház előtt parkoló feldíszített fekete autóhoz, amibe miután beültek,  lassan el is tűntek a látókörünkből. 
Mivel, a kis hercegnőnk már idővel elszenderedett, így elköszönve a többiektől, mentünk be a házba egyenesen a szerelmemmel közös szobánkba. Ahol átöltöztetve Sophiet a pizsamájában, fektettük be az ágyunkba.
Szerelmem mögé osonva, hátulról átöleltem a derekát, majd a fejemet a vállán tartva figyeltük együtt, amint Sophie édesen alszik.
-Szeretlek. -suttogtam halkan.
-Én is szeretlek. -fordult szembe velem.
Ajkaink forró csókban olvadtak össze.    Meg nem szakítva ajkaink játékát, kaptam szerelmemet az ölembe, majd a fürdőszobába araszoltam. Amint becsuktam magunk mögött az ajtót, Krist háttal az ajtónak döntöttem. Ajkaitól elválva, a nyakát hintettem be apró csókokkal, miközben az ujjaimmal a ruha cipzárját húztam le.
Lesimítva róla a fehér ruhát, a kezeimmel végigsimítottam puha meleg testét. Miközben ajkaink újra csókban forrtak össze, szerelmem se tétlenkedett tovább.... miután mind a kettőnkről lekerültek a felesleges ruha darabok, egymást ölelve álltunk be a zuhany alá, ahonnan a kellően langyos víz folyt mindkettőnkre....


( Kris szemszög )


.... kissé fura érzés volt ez alatt a langyos víz alatt állni, de ezen nem sokáig tudtam törődni,  ugyan is Rob kezei a derekamról lassan a melleim felé vándoroltak. Puha ujjai finoman érintették a bőrömet, majd a csókunkat megszakítva, kezeit helyét az ajkai vették birtokba. Megérezve ajkai játékát a melleimen, a torkomból halk sóhajok törtek fel. Ajkaival egyre lejjebb haladva csókolta végig testemet, majd felrántva magamhoz, egy vérforraló csókban forrtunk össze. Kezei eközben egy pillanatra se hagyták abba a megkezdett tevékenységét. Először végig simított a combom belsején, majd hirtelen mozdulatot véve, az ujjait eltüntette nőiességemben. Mikor megéreztem magamban, belenyögtem a csókunkba. Mire, szerelmem egyre hevesebben mozgatta ujjait bennem. Elválva ajkaitól egyre hangosabb nyögések szakadtak fel belőlem, melyet a vállába harapva, próbáltam eltompítani. Majd, lejjebb hajolt, s pár perc elteltével aj ujjai helyét a nyelve vette át. Abban, a pillanatban mikor mélyebbre fúrta nyelvét forróságomban, éreztem, hogy menten a csúcsra jutok. Ami nem is váratott magára sokáig, ugyanis hatalmas robbanással jutottam a csúcsra. Rob az ajkaimhoz felkúszva, lehelt csókot ajkaimra. Viszonozva a nekem nyújtott örömöket, lejjebb csúsztam s az ujjaim közé vettem merev férfiasságát. Végigsimítottam rajta, mire ajkait egy halk morgás hagyta el. Először a kezeimmel kényeztettem, majd a nyelvemet is bevetve juttattam egyre közelebb a csúcsra. Mielőtt azonban a teste megremeghetett volna, felrántott magához, és az ajkait az enyémekre tapasztva, a férfiassága forró magja a hasamon ért célt, ezzel egyetemben Rob bele is nyögött a csókunkba.    Mikor, a levegő vételünk, kissé lenyugodni látszott, szerelmem égető csókokkal halmozta el a nyakam minden egyes szegletét, miközben belém hatolt.
-Szeretlek. -suttogta.
-Én is szeretlek. -viszonoztam a vallomását, egy kéjes nyögés kíséretében.
Lassan kezdett el mozogni bennem, miközben érzéki szerelmes csókok sokaságával halmoztuk el egymást. Eközben a lábaimat a dereka köré kulcsoltam, mire ő egyre gyorsabb, és hevesebb lökéssel űzött mind kettőnket a csúcs felé.    A beteljesülésünkhöz érve, a feltörő hangokat ajkainkat össze illesztve igyekeztünk eltompítani.
Miután kihúzódott belőlem, apró csókok közepette mosdattuk meg egymást....    Megtörölközve, és az alváshoz öltözve, mentünk vissza a szobába, ahol a kicsi kereszt lányunk mélyen aludt. Míg én az egyik oldalára, addig Rob a másik oldalára feküdt. Apró puszit nyomva Sophie arcocskájára, szerelmem lágy csókot nyomott ajkaimra, majd mielőtt azonban mi is álomra hajthattuk volna a fejünket, megcsörrent a mobilom...
A szekrényemen még mindig csörömpölő telefonért nyúlva, nyomtam meg a fogadás gombot.
-Halló, tessék. -szóltam bele.
-Elnézést a késői zavarásért, Charles Brennon vagyok a Los Angelesi rendőrségtől. Kristen Stewarttal szeretnék beszélni.
Rendőrség? Még is miért keres engem, éjnek - éjvadján  a rendőrség? -kérdeztem magamtól, miközben válaszoltam ez épp engem kereső rendőrnek.
-Én lennék az. Miben segíthetek? -kérdeztem meg.
-Maga, Mrs. és Mr. Lutz barátai?
-Igen, én... de miért kérdi?
-Sajnálom, de az őket szállító magán repülő lezuhant....
...Lezuhant! Lezuhant! Lezuhant... -csak is ez az egy szó visszhangzott a fejemben.  Az ujjaim közül, a telefon lassan kicsusszant.  A külvilág számomra, ebben a pillanatban megszűnt, és csak üres tekintettel meredtem az ágyon fekvő, édesen alvó kislányra. 
Hogy, magamban ismételten azt a szót, hogy : Lezuhant! -vagy, hogy esetleg hangosan is ismételni kezdtem -e, azt nem tudtam volna eldönteni.....

2011. november 22., kedd

37. fejezet

….egy évvel később….

( Kris szemszög )

Az idő néha észrevétlenül halad, áramlik, szalad, és semmi sem függ attól, hogy egy óra múlt-e el, vagy kettő, vagy három, máskor pedig néhány rövidke másodperc, az időnek egy parányi töredéke olyan fordulatot hoz, aminek következményei hosszú éveken át éreztetik hatásukat.

Egy éve már, hogy a kis Sophie megszületett. Ki egyre tüneményesebb kis csaj. A családban, mindenki teljesen odáig van érte. Ami nem is csoda.
Eleinte, rossz volt nézni barátnőmet, amint félre vonultan sírásba kezdett.
Hogy miért is? Ez egy szomorú történet.
Még kislány korában, egy autóbalesetben vesztette el a szüleit. S egészen tizennyolc éves koráig, a nagyszülei nevelték fel. De sajnos, már ők sincsenek az élők sorában.
S ilyen alkalmakkor igazán szüksége van egy lánynak/anyának az édesanyjára.
De még is örömmel könyveltem el azt, hogy anya szinte a saját lányaként tekint barátnőmre, ahogyan reám.
De, nem csak anya tekint úgy barátnőmre, és a „kis családjára”, családtagként, hanem a többiek is egyaránt.
Bár, Cameron egy időben szerelmes volt belé, de ahogyan Nikki betoppant az életébe,a szerelme már nem az Ashleyé volt. Hanem Nikkié. Aminek, szintén feltétlenül örülünk.
Sok szép pillanatot, könyvelhettünk el ennek az egy évnek. Bár, voltak rossz pillanatok és apró veszekedések, de még is meg tudtuk őket oldani…

-       Kicsim, készen vagytok már? –kiáltott be anyám a szobámba. – Már mindenki, csak rátok vár.
-       Igen, már készen vagyunk. –mondtam.

Barátnőmre pillantottam, ki kissé ideges arccal de, mégis mosolyt erőltetett az arcára.

-       Nyugi. Nem lesz semmi baj. –próbáltam megnyugtatni.
-       Jó. De mégis, mi lesz, ha .. ha Kellan meggondolja magát. És, nem akar majd elvenni? –kérdezte, idegesen.
-       Ha nem akarna elvenni, akkor ne állna ott kint, az oltár előtt. Arra várva, hogy te ott mellette állj, s kimondjátok azt a boldogító igent. Szeret téged, s ezt már számtalanszor be is bizonyította. Úgy, hogy nagy –és mély levegő.

Miután, sikerült lelket öntenem barátnőmbe, óvatos léptekkel sétáltunk ki a kertbe. Amint elértük a sorba tett székek közötti vörös szőnyeget, barátnőmet a „leendő apósa”, Steven kísérte az oltárhoz.
Beállva Mary, és Nikki mellé a tekintetemet szerelmemre emeltem. Ki ugyan így tett. Egymás szemeibe révedve, mind a ketten elmosolyodtunk. Hihetetlen, hogy már több mint másféléve együtt vagyunk. De, napról – napra egyre jobban beleszeretek. Ami szerintem, nem is nagy baj. Hiszen, ha tudod hogy ő is szeret, akkor az csak előrébb visz téged.
Egy pillanatra, elképzeltem magunkat amint én egy gyönyörű szép fehér ruhában, míg Rob fehér ingben, fekete zakóban és nadrágban állunk az oltár előtt, és egymásra szerelmes pillantásokkal nézve, mondjuk ki az egy életre összekötő szót.
Milyen szép is lenne! –gondoltam magamban.

Miután Ashley és Kellan kimondták a boldogító igent, és megcsókolták egymást a vendégekkel együtt mind örömittasan örvendeztettük őket. Kellan, miután elszakadt feleségétől, Sophie-hoz lépett, ki anya karjaiban édesen kacarászott boldogan.

-       Gyere ide, kis kacagó törppillám. –pörgette meg a karjaiban, egyetlen kis lányát.
-       Gratulálok! –öleltem meg, közben barátnőmet.
-       Köszönöm. Köszönöm, hogy számíthattam rád.
-       Rám mindig számíthatsz. Ne feledd. –suttogtam a fülébe.

Majd, Kellanhoz lépve, gratuláltam neki is.

-       Hálásan köszönök neked mindent Kris. Nélküled, nem itt lennénk. –ölelt szorosan magához.
-       Ha, még egyszer ezzel jössz, én esküszöm, hogy seggbe foglak rúgni. Hiszen, a barátaim vagytok. Sőt mi több, ti is a családom vagytok. Igaz kicsim? –fordultam, a kíváncsian tekintő kis Spohie-ra.

Ki, kacarászva nyújtózkodott felém. Ekkor, Kell az én karjaimba adta őt.

-       Keressük meg, a kereszt aput. Jó? –kérdeztem meg tőle.

Mire, a válasza egy hatalmas mosoly volt.

-       Csak, nem engem keresnek a szépséges hölgyek? –hallottam meg, közvetlenül a fülem mögül, hangját.
-       De, éppen magát kerestük. –fordultam vele szembe.

Az egyik karját a derekamra csúsztatta, míg a másikkal a keresztlányunk arcocskáját simogatta meg.
Először, Sophie homlokára nyomott, egy apró puszit, majd az ajkaival az enyémeket érintette meg…

2011. november 19., szombat

Novella

Üdv, mindenkit újra itt. Visszatértem. Remélem nem bánjátok. :) Bár, még egy kicsit lábadozom. De már sokkaltabb jobban vagyok, mint az elmúlt két hétben. S ennek, örömére hoztam nektek egy novellát. Bár, nem Twilight-os, és se nem RobStenes, de azért remélem ez a novella is elnyeri majd a tetszéseiteket. És ezáltal véleményezitek is majd. (Remélem.) ... A fejit már elkezdtem, s ha esetleg holnap lennék kész vele, akkor majd csak hétfőn várható. De addig úgy is ízelítőt fel fogok tenni.  Lizzy, Renim, Szancsuka, demon és Minim, köszönöm a jó kívánságaitokat. Igazán, jól estek. (L) Hatalmas ölelés tőlem nektek. ;) 
Ehhez a novellához, pedig jó olvasást. Pusszantás :Dóry

( A képre kattintva, nagyobb méretben is megtekinthető )


( Mira szemszög )

Hosszas gondolkodás, után mégis Stocholmot választottam. Hiszen, mégis csak az az igazi otthonom. Bár hova is mennék soha sem érezném magam úgy mint ott. Nem hiába szól is úgy a mondás, hogy:”Minden hol jó, de legjobb otthon.”...
Gondolataimból, a meg álló lovas hintó térített vissza a jelenbe. Mikor lemásztam róla, a peron úszott a kedves sárgás-barna fenyőillat tengerében. S én csak falatoztam a részegítő pára bonbonjából. Átöltözött a falucska, mióta utoljára láttam: Zöld sortját vörös szövetkabátra cserélte, és leeresztette fátyolos függönyét Felhőország pincéjére.
A sípra riadok vissza a valóság valótlanságába: Előttem az utca. Az utca, amelyen milliószor végigbaktattam esőben, hóban, napsütésben, jégverésben. S eddig mindig egyforma volt.
De ma nem köveken jártam. Összefolyt a falu ütőere, s úgy dobogott, mintha a sajátom lenne.
A kopaszodó fák emlékekkel teltek meg, s minden lépésemnél falevélként hulltak elém az utcára.
Az utcára, melyen milliószor végigbaktattam...
Ismerős arcok formálódtak ki szemüvegem horizontján. Megjelent a nagyi, az öreg nádpálcás szomszédbácsi és annak felesége, egy sereg gyerkőccel, akikkel a forradalmi emlékműhöz igyekeztek.
Cunamiként zúdult gyerekkorom szemhéjaim közé. A házak most is épp úgy formálódtak előttem, mintha gyurmából lennének, a cipőfűzők is úgy lógtak kötetlenül, mint nekem hajdanán...
S ekkor az egyik kisfiú egy "Csókolómmal!" köszönt nekem. Feleszméltem, elmosolyodtam.
Eszembe jutott, hogy hányszor köszöntem a magasabbaknak én is így.
Én csak szótlanul mosolyogtam. Már én is csak egy vagyok a nagyok közül. Megálltam az utca végén, az utcán, melyen milliószor végigbaktattam. -Ahol a nagyi büszkén mosolyogva integetett nekem ki a kapujából.-
Köszöntve a nagyit, mosolyogva – s nagyot sóhajtva öleltem át. S tudtam:
Hazaértem...

Már két hete, hogy New York-ból haza jöttem, ide Stocholm-ba. Minden olyan mint régen volt, semmi sem változott. Az épületek, az emberek és a társaságok még most is ugyan olyan egységben állnak mint öt évvel ezelőtt. Pedig öt év, az nem kis idő. Pláne meg nem egy visszatéréshez. Bár, kilátástalannak hittem azt, hogy visszatérjek ide. Ahonnan egykoron elmenekültem. Elmenekültem, az emlékektől a boldogságtól, és a fájdalomtól. De legesleginkább az ő emlékétől. Még a mai napig is tisztán él bennem az az este, melyet utoljára kettesben töltöttünk. Ami nem épp egy romantikus együtt létre sikeredett, hanem egy visszavonhatatlan veszekedésre.
Nem akarok rá gondolni, nem akarok róla tudni semmit sem. Azt akarom, hogy ő csak egy jelentéktelen személy legyen az életemben. De... sajnos, ez lehetetlen. Mert teljesen beégette magát a szívembe. Próbáltam őt gyűlölni, megvetni.. még se tudtam. Mert ő már része volt az életemnek, s ha akarnám se tudnám őt onnan kiszakítani. Pedig milyen egyszerű lenne..
A nagyival együtt töltött napokat, pillanatokat mindig is szerettem. Ő hozzá mindig bármikor – bármiben fordulhattam. Úgy mint régen,most is együtt csináltunk mindent. De a legeslegjobban a konyhai tevékenységeket kedveltem...

-Mira Sloan! Már két hete, hogy hazatértél és még felém se dugtad azt a csinos kis pofikádat? Hm? Mire véljem én ezt? –lépett be a szobámba, Addison, kivel a legeslegjobb barátnők voltunk. –Jesszusom, hogy megváltoztál. Alig ismerek rád.
-Addison! Ne haragudj, hogy eddig nem kerestelek. De szerettem volna újra a nagyival lenni. De előbb vagy –utóbb úgyis felkerestelek volna. –mondtam, kitárva a karjaimat, melybe boldogan vonta bele magát.
-Mesélj, mit csináltál öt éven keresztül. –kért rá.

Melyet, nem tudtam nem teljesíteni. Elmeséltem, a költözésem utáni napokat és heteket, hogy szinte ki sem mozdultam a lakásból. S hogy másból se álltak azok a napok, mint sírásból és dühöngésből. Hogy mi váltotta ki belőlem ezeket a kitöréseket, nem kellett hogy elmondjam. Hiszen ő tudta, mindent tudott rólam.
Majd, a mesélést egy számunkra igencsak emlékezetes és kedves helyen folytattam. Mégpedig a Café44 –be. Ahol voltak szintén ismerős arcok, és egyben új arcok is. Az ismerős arcok meleg szívvel fogadtak, míg az újak kedvesen.
Leülve a sarokban lévő kis puffba, a forró csokinkat iszogatva, folytattam ott ahol abba hagytam. Meséltem, a „modellbéli” szakmámról is, melynek az ajánlata sokat változtatott rajtam. Bár, soha sem találtam magam túlzottan szépnek, még is büszke vagyok arra amit az elmúlt években elértem ezzel a szakmával.

....4 és fél évvel korábban....

*Rápillantva a mobil készülék kijelzőjére, az idő pontban delet mutatott. Gondolva egyet, kimásztam az ágyamból, majd a gardróbomhoz lépve elővettem egy fehér farmernadrágot, hozzá egy fehér blúzt, majd a szintén fehér színben pompázó balerina cipőmet és mellényemet. Amit miután magamon tudhattam, igyekeztem egy jobb és frissebb kinézetett varázsolnom magamra. Miután negyed óra alatt elkészülődtem, a zsebembe csúsztattam a tárcámat, majd kilépve a lakásom ajtaján zártam kulcsra azt. Kilépve az utcára, a friss szellő csapta meg az arcomat, mely egy jól eső sóhajt csalt ki belőlem. Tovább lépdelve a tömegtől zajos utcákon, azon gondolkodtam, hogy valamit kezdenem is kéne az életemmel. Hiszen, mégse ülhetek csak úgy a kis lakásomban arra várva, hogy mikor fordul jóra az életem. Beülve az ép előttem lévő kis kávézóba, fogyasztottam el az „útó” ebédemet. A szomszédos asztalokra pillantva, újra annak a személynek az arca jelent meg előttem, ki hatalmas sebet vájt a szívemben. S amely tán, soha se fog majd begyógyulni. Ki kell őt űznöm a szívemből! Nem szenvedhetek tovább miatta!-győzködtem magam.

-Elnézést, szabad ez a hely? –kérdezte meg tőlem egy harmincas éveiben járó, vörös hajú nő.
-Öm.. persze. Csak nyugodtan. –mosolyogtam rá.
-Köszönöm. –viszonozta a mosolyom. –Ne haragudj, hogy megkérdezem. De nem –e lenne kedved modellkedni?
-Mi? Mármint én modellkedjek? –kérdeztem vissza meghökkenve.
-Igen, azt kérdeztem hogy nem akarsz –e modell lenni? Mert, én nekem van egy ügynökségem, ahova olyan lányokat keresek mint amilyen te vagy. S azért vagyok most itt, hogy megfigyelhessem ki vagy kik lehetnének azok a lányok, kikkel szívesen együtt dolgoznék ebben a munkában. S mivel neked megvan hozzá az a kisugárzás, az az alakod, és tekinteted, ami nekem megfelel, gondoltam hogy megkérdezem elvállalnád –e az ajánlatomat.
-Huhh... nem is tudom, hogy mit mondjak. Eléggé kecsegtető ez az ajánlat. De.. nem hiszem, hogy nekem való lenne ez. –mondtam hezitálva.
-Ha a pénz miatt mondod, azt hogy ez nem neked való munka lenne, akkor megnyugtatlak hogy azzal nem lesz semmi gondod. Hidd el annyi pénzt fogsz majd keresni, amennyiről még álmodni sem mertél. Egy-két év, és máris te leszel a világ legszebb modellje.

Ezer- és ezer gondolat cikázott a fejemben. Elfogadjam vagy ne fogadjam el? Ha elfogadom, akkor egy olyan életre teszek majd szert melyről sokan mások csak álmodoznak. De, én nekem nem a modellkedés az álmom. Hanem... hanem... Mi is? Mi is az én álmom? /Az éneklés. Közös tervünk volt együtt. Az volt a mi nagy álmunk, hogy másokat teszünk boldoggá a dalainkkal./
De, az az álom már nem lesz többé. Mert elveszett. Romba dőlt.
Itt van ez a nagyszerű ajánlat, mellyel ha nem is teljesen, de egy új életet tudnék kezdeni.

-Rendben. Elfogadom az ajánlatát, ...
-Rebeca. Rebeka Sanchez. –mutatkozott be. –Örülök, hogy elfogadtad. Nem fogod meg bánni.
-Mira Sloan. Köszönöm.

A beszélgetésünket követően egy hét múlva Rebeca behívatott az ügynökségéhez ahol, idővel kezdetét vette a modellkedés első fázisai. Melyek a kecses járásokkal; magas sarkú cipőkben lévő járásokkal; és az egyenes testtartásokkal kihangsúlyozottakkal kezdődtek.
S ahogyan Rebeca meg is jósolta, a tanulásokkal eltöltött egy év letelte után, a modelliség karrierben elég magas lécére tehettem szert.

De a lényeg, tudtam mit kezdeni magammal ezekben az években. Nem kellett azon agyalnom, hogy mihez is kezdjek, vagy hogy mit csináljak.*

...a jelenben...

-Tyűha... hát ez nem semmi. Komolyan modellkedtél? Alig hiszem el. –hüledezett barátnőm, kinek a viselkedésén csak jót derültem. –Habár, nem is csodálkozom ezen annyira. Ugyan is minden adottságod megvan hozzá.

Elfogyasztva a forrócsokinkat, egymásba karolva sétáltunk végig Stockholm utcáin, melyet az utcai lámpák világítottak meg a sötétség leple alatt.
Séta közben, úgy ahogyan barátnőm engem, én is pont úgy kifaggattam őt mindenről, amit az elmúlt öt évben történt vele. Néha –csak hüledezve, de volt hogy csak nevetve hallgattam a beszédét.

-Addison, te nem változtál semmit sem. –mondtam nevetve.
-Tudod... nem is szeretnék változni. Minek? Ez én vagyok. Senki kedvéért se lennék hajlandó megváltozni. –mondta magabiztosan.

Ezt szerettem, és tiszteltem is benne. Ő soha nem akart, és nem is tett más kedvéért azt amit nem akart. És soha nem is hátrált meg semmitől.
Mindig azt kívántam ilyenkor, bár én is ilyen erős lennék mint ő.

-Figyelj csak. Holnap lesz egy Hallowen esti buli a Princ klubban. Nem megyünk el? –kérdezte, kis kölyökkutya szemekkel.
-Miért is ne?! El mehetünk. –beleegyezően válaszoltam, mire ismételten a nyakamon éreztem, őt amint csimpaszkodik.

Komolyan mondom, mintha egy csimpánz lenne. Ettől a gondolattól, hangos nevetés tört fel belőlem.

-Mi az? Mit nevetsz? –kérdezte értetlenül.
-Én.. csak.. –miután kissé lejjebb csillapodott a nevetésem, kinyögtem a válaszomat a kérdésére. –azt gondoltam magamban, mikor a nyakamba csimpaszkodtál, hogy olyan vagy mint egy csimpánz.

Kissé morcosan tekintett rám, majd pár perccel később ő is csak nevetett az elnevezésemen.
Mivel már elég későre járt az idő, elköszönve egymástól hazafelé vettük az irányt.
Miután hazaértem, bezárva magam után a ház ajtaját –a közben levetett- kabátomat a fogasra akasztottam, majd levéve a cipőmet csoszogtam be a nagyi szobájába, ki már aludni látszott. Közelebb lépve az ágyához, betakargattam majd egy jó éjt puszit nyomva a homlokára, tértem a szobámba. Az ágyra kirakott pizsama szettemet a kezembe véve indultam el a fürdőszoba irányába.. ahol miután a meleg víz megnyugtatott, tértem vissza a szobámba. Majd lefáradva rogytam le az ágyra, melyen pillanatokon belül elnyomott az álom.
Reggel kissé kialvatlannak éreztem magam, s ez meg is látszódott, ugyan is a nagyi szóvá is tette reggeli közben.
Már másfél éve, hogy az álmaimban nem ő szerepelt. De a múlt éjszaka folyamán, ismét ő játszott főszerepet az álmomban.
Vajon, mi lehet ennek az oka? –tűnődtem el magamban, miközben Addisonra vártam a szobámban, hogy megérkezzen. Nem tudom miért, de van egy olyan érzésem, hogy eléggé döbbenetes este elé nézzünk majd .

...de ekkor még nem is sejtettem, hogy a megérzéseim most se hagynak cserben...

....este a „Princ klubban”....

Hihetetlen, hogy mire rá nem vett barátnőm. Oké, arra gondoltam, hogy a Hallowen party az jelmezt is képvisel, de ..hogy pont én legyek a boszorka jelmezben na arra nem számítottam. De, hála a modellkedési karrieremnek, és Nick-nek megtanultam az alap sminkelések titkait. Ezt a képességemet felhasználva, egy kissé ijesztő boszorkány kinézetet varázsoltam magamra, míg Addison-ra egy zombi képmást.
Mikor elindultunk, szegény nagyikámra sikerült ráhoznunk a frászt. Melyen még most is nevettünk –miközben a klubhoz igyekeztünk.
A klub-hoz érve, sokfajta ijesztőnek tűnő emberkék nyüzsögtek bent, de számunkra csak viccesek voltak, ahogyan másokat próbáltak ijesztgetni a kinézetükkel. Voltak akik kannibáloknak, zombiknak, kaszásoknak, és még sorolhatnám, hogy miknek öltöztek be.
A puncsos asztalhoz lépve, töltöttem magamnak és Addison-nak is a puncsból egy-egy pohárba. Lehetséges hogy nem puncsnak néz ki, hanem inkább vérnek –de mivel, már volt alkalmunk egy ilyen Hallowen-es partyban lenni, így tudtuk hogy ez nem vér –hanem puncs. Megízlelve a puncsot, jócskán megéreztem benne a vodkát. De mivel, két hete, hogy újra itthon vagyok így hátra dobva az érveimet, ürítettem ki a pohár tartalmát.
Mikor újra akartam tölteni a poharamat egy kannibál kinézetű srác lépett mellém.

-Helló, kis boszi. Nem járunk egy boszi-kannibál táncot? –kérdezte meg mély hangján.
-De. –feleltem csupán, majd elfogadva a felém nyújtott kezét, álltam be a már táncoló párosok közé.

Szerencsémre a srác, nem nyomult túlságosan is, így feltétlenül élvezhettem a táncot. Bevallom, jól esett a törődése is amit nyújtott tánc közben. Rég éreztem már ilyen törődést és kedvességet. S az illata pedig, olyan volt mint az „övé”. Na jó.. úgy látszik, egy kicsit megrészegített az a puncs, hogy ilyeneket feltételezek.
Mivel, egy kicsit kimelegedtem és el is fáradtam a sok tánctól így úgy döntöttem, hogy megkeresem Addisont. Kit a puncsos asztalnál leltem meg.

-Nincs meleged kis zombi? –kérdeztem meg, mire sikerült meg ijesztenem.
-Basszus. Ne ijeszges. –ripakodott rám nevetve.

Mire, csak egy nyelv öltögetés volt a válaszom.
Épp a punccsal teli lévő poharat emeltem a számhoz, amikor is egy madárijesztő jelmezbe bújt srác lépett a színpadon lévő mikrofonhoz.

-Helló – Helló, Hallowenesek. Köszöntünk mindenkit. Remélem mindenki borzongósan jól érzi magát, mert én nagyon is. –mire, egyhangú igen volt a bekiáltás. –Köszöntjük hát nagy szeretettel, hazánk leghírdettebb dalos pacsirtáját, Mr. Populart!

Majd, hatalmas taps vihar, füttyögések és ujjongások hallatszódtak. Az én homlokom ráncba szaladt, hiszen nem tudtam rájönni, hogy ki is lehet az a Popular. S hazai énekes? Ki lehet az? Épp ráakartam kérdezni barátnőmnél, hogy ki is lehet ő, mikor is megjelent egy kannibál kinézetű srác a mikrofonnál. Mintha, ő vele táncoltam volna nem is olyan régen.
Mira, mégis honnan veszed azt, hogy vele táncoltál? Hiszen, nem csak ő az egyedüli aki zombinak öltözött be! –ripakodtam, magamra.
A magamban folytatott eszmecseréből, a felcsendülő akkordok zendítettek ki. A dal mellé, rövid időn belül egy hang is társult.
Mely, ismerős volt –de még sem az. Nem lehet, hogy ő az! De ha mégis ő az? Hiszen, lehetséges hogy ő az. Ugyan is öt év alatt, mélyülhet a hangja. De akkor is benne van az a hang, melyet soha nem tudtam elfeledni. Miközben próbáltam elfelejteni.
A szemeim előtt újra leperegtek, az utolsó együtt töltött pillanatok..

*Gyönyörű, verőfényes napra ébredtem. Az ablakon besütött a Nap sugara. Oldalra pillantva, kissé kétségbeesettem vettem észre, hogy Eric nem fekszik mellettem. Kimászva az ágyból, a padlóra pillantva, csak a saját ruháimat leltem. A testem köré csavarva a plédet, épp szerelmem keresésére indultam volna, amikor is a szemem megakadt egy ketté hajtott papírlapon, a kis szekrényen. A szekrényhez lépve, kezembe vettem a lapot, amit ketté hajtva Eric kézírását ismertem fel rajta. Értetlenül állva a lap felett, úgy döntöttem, hogy elolvasom:mi áll benne?!

Kicsim!

Sajnálom, hogy nem lehettem melletted, amint felébredsz. Pedig szívesen néztelek volna még, ahogyan édesen alszol.
De apa hívott, hogy szeretne velem „valami” fontos ügyről beszélni. S ellen vetést pedig nem tűr. Így képtelen vagyok itt hagyni téged.
Mivel, már reggelizni együtt, úgy sem tudunk, ezért kérlek ebédeljünk együtt, a szokott helyen.
Pontban délben, ott foglak várni.

Szeretlek! 


Az órára pillantva, a mutató éppen fél tizenegyet ütött. Remek, akkor még van két órám, hogy elkészülődjek és oda érjek az étterembe.
A fürdőbe mentem, ahol lecsavarva magamról a plédet, álltam be a zuhanykabinba.
Mivel, nem akartam sok időt a zuhany alatt tölteni, így elzártam a csapot, majd kilépve a kabinból, a törölközőjért nyúltam, amit magam köré tekertem. Visszacsoszogva a szobába, a gardróbhoz lépve, valami ruhát kerestem.
Egyet tudtam csak, hogy ne legyen túl kihívó és ne legyen az a túl lapos se. Így a választásom egy krémszínű barna –nyakbakötös ruhára- esett, melyhez a fehér balerina cipőmet vettem elő.
Felöltözvén, az arcomra enyhe sminket kentem, majd kikefélve a hosszú szőke hajamat, pillantottam ismét az órára. Mely azt mutatta, hogy már csak félórám maradt.
Miközben, a kis táskámmal együtt a kocsimba ültem, az jutott az eszembe, hogy:Mikor az ember azon van, hogy időben elkészülődjön –annál lassabban készülődik el-. S ez pont igaz is rám. Hiszen egy órámba tellett, mire elkészülődtem, pedig ez nálam azért nagy szó. Ugyanis nem szoktam sok időt tölteni, azzal hogy most mit vegyek fel, és mit ne.
A „Blue Rose” étteremhez érve, leparkoltam szerelmem kocsija mellett. Beletúrva a hajamba, nyitottam ki a kocsim ajtaját, amit miután kiszálltam be is csuktam. A kocsim beriasztózása után, boldog mosollyal az arcomon sétáltam az étterem ajtajához.
De, amint beléptem azon az ajtón, egy olyan látvány tárult a szemeim elé, ami azt a boldog mosolyt –mely az arcomon volt, percekkel ezelőtt-, egyből lehervadt.

Soha, még egy pillanatra sem hittem volna, hogy ezt tényleg megmerte velem tenni. Idehívat, hogy ebédeljünk együtt, majd eközben egy másik lányt csókol.
Azt se tudtam jelen pillanatban, hogy mi tévő legyek. Sírjak, vagy dühöngjek. Visszatartva a könnyeimet, léptem az asztalukhoz. Miután Eric, és a számomra idegen szőkeség ajkai elváltak egymástól, Eric döbbent és kétségbe esett arccal pillantott rám.

-Miért? –tettem fel ezt az egyetlen kérdést.

Ugyan is, azt se tudtam, hogy mit kérdezzek, és mit mondjak.

-Még is, hogy tehetted ezt velem? –tettem fel egy újabb kérdést.

-Kicsim, ez... ez nem az aminek látszott. Én, én nem akartam ezt a csókot. –állt fel Eric az asztaltól, majd megpróbált közelíteni felém.

-Akkor még is mi volt ez? És, még hogy te nem akartad ezt a csókot? –nevettem fel keserűen. –Ha, nem akartad volna, akkor azon nyomban véget vetettél volna ennek a csóknak.

-Hadd, magyarázzam meg...-megakart érinteni, de nem hagytam, hogy megérintsen. Ezek után már nem.

-Még is mit akarsz ezen meg magyarázni? ... S, én meg voltam olyan naiv, hogy azt hittem:kettőnk között minden rendben van. Mekkora bolond is vagyok. Daniel, pedig még figyelmeztetett, hogy csak játszol velem. De bezzeg, én meg nem hittem el neki egyetlen szavát. S még téged védtelek.

-Persze, ismét Daniel. Így Daniel, meg úgy Daniel. Cöhh... Mindig róla van szó. Már kezd egy kicsit elegem lenni belőle. Csak, nem beengedted őt is az ágyadba? –kérdezte, dühtől tajtékozva.

Mégis, mit képzel ő rólam?

-Képtelen lettem volna, megcsalni téged. –csattant egy pofon az arcán, a tenyerem által. –De, te még is megtetted azt, amire soha nem számítottam. Csak egy kérdésem lenne: Szerettél is engem, akár egy kicsit is?

-Még most is ugyan úgy szeretlek, mint amikor először szerelmet vallottunk egymásnak. –mondta őszintén.

Őszintén? Mi van akkor, ha ez nem egy őszinte vallomás volt? Hiszen, a szemem láttára csókolózott egy másik lánnyal. S ráadásul, olyan feltételezéssel állt nekem elő az imént, hogy megcsaltam őt.

-Ha igazán szeretnél, akkor nem tetted volna ezt velem. –majd sarkon fordultam, és elindultam az ajtó irányába, hátra fordulva a szemeibe nézve, még két szót intéztem hozzá.. - Ég veled!

Az ajtóhoz érve már épp lenyomni készültem a kilincset, amikor is Eric megragadta az egyik karomat.

-Szerelmem, ne tedd ezt kérlek.
-Engedj el! –utasítottam, de mindhiába.

Kirántva a karomat a kezéből, léptem ki az étterem ajtaján, majd a kocsimhoz érve, ültem be a kocsimba. Beindítva a motort, Eric a kocsi elé állt, s úgy kért hogy, beszéljük meg, s hogy ne így váljunk el. Letörölve a könnyeimet, tolattam hátra, majd megfordulva el hajtottam ..*

Visszatérve a jelenbe, a zene elhalkult s vele együtt a dal is. És a társaság éljenezve tapsviharba kezdtek. A szememet az énekesen tartva, kétségek gyötörtek. Nem, lehet hogy ő az. Nem akarom, hogy ő legyen.

-Addison, kérlek mondd azt, hogy ő nem Eric! –néztem barátnőmre.

Ki mikor a szemembe nézett, nem mosolygott tovább. Bocsánatkérő tekintettel fordult a színpad irányába, ahonnan ő tartott mi felénk.


Ahogyan egyre közeledett, az arcát borító maszktól megvált. Így az arca, számomra és a körülöttem lévők számára is meglátszódott. A haja, most hogy levette a maszkot, kicsit összekócolódott, a csokoládé barna szemei még most is elvarázsoltak. De az arcán, észrevehető volt, hogy bizony az elmúlt öt év rajta is sokat változtatott. Ugyan is nem hogy férfiasabb lett, de még – még jobban jóképűbb lett.
Amint, megállt közvetlenül velem szemben, mind a ketten egymás szemeibe nézve, néztük egymást.
Egyrészről, jó érzés őt látni, más részről pedig nem. Ugyan is, még mindig szeretem. Akármennyire, is megbántott attól függetlenül, az iránta érzett szerelmem még a mai napig is bennem él.

-Mira! –ejtette ki a nevemet, miközben végig simított arcomon.

Még most is megborzongtam az érintésétől.

-Eric! –mondtam én is ki a nevét.

-Nem beszélhetnénk? –kérdezte meg.

Mire, magamat meglepvén beleegyező bólintással válaszoltam. Ki érve a klubból, egymás mellett lépkedtünk, szótlanul, néma csendben.
Kicsit, kezdett ez a csend kínossá válni. Ugyan is, egyikünk se szólalt még meg. Valahol legbelül, tudtam.. legalábbis éreztem, hogy egyszer ennek a pillanatnak is el kell majd jönnie, de hogy miként és hogyan azt nem tudtam.
Hogy ez most jó –e, vagy rossz, ki tudja?!

-Sokat változtál. Azaz, azt akarom mondani, hogy:Még gyönyörűbb lettél, mióta.. tudod, utoljára láttalak. –szólalt, meg kis idő után, mikor már javában elhagytuk a klubbot.

-Köszönöm. Te is sokat változtál. Még helyesebb lettél, mint anno. –mondtam, mire mindketten elnevettük egymást.

Útközben, megálltunk a parkban, ahol leülve az egyik padra, tértem rá az engem jelen pillanatban foglalkoztató kérdésre.

-Nos, elárulnád, hogy miről szeretnél velem beszélni?

-Arról, hogy.. Még mindig szeretlek, Mira! Az nap, mikor az étteremben akartam veled együtt ebédelni, épp egy fontos kérdést akartam neked feltenni, amikor is megjelent Nicol. Ki az apámnak a munkatársának, a lánya. És mióta apám az ő apjával dolgozik együtt, azóta Nicol minden egyes adódó alkalommal próbált elcsábítani. Megmondom, nem járt soha sikerrel. Hiszen, ott voltál te. Az életem szerelme voltál. És amikor megcsókolt, azért nem löktem el, hirtelen magamtól, mert váratlanul ért a csókja. Tudom, egy barom voltam, mikor azt feltételeztem rólad, hogy megcsaltál. De, mikor nem hagytad, hogy megmagyarázzam a történteket, és fel említetted Daniel nevét, az agyam elborult. Amikor ott hagytál, utánad mentem, de nem értelek útól. Kerestelek a nagymamádnál, és Addison-nál is. De nem találtalak. Négy héten át, minden egyes napon kerestelek téged de mindig annyit mondtak Addison-ék, hogy nem akarsz látni, és hogy adjak neked egy kis időt. Viszont amikor letelt ez a négy hét, kértem Addisont szinte könyörögtem neki, hogy hadd beszélhessek veled. Azonban, ő akkor közölte velem, hogy elutaztál. De, hogy hova azt már nem mondta meg. Éveken át, vártam hogy újra felbukkanj, s hogy visszatérj. De semmi. A hiányodat az éneklésbe folytattam. De, két nappal ezelőtt, mikor Addison-nal összefutottam, és felőled érdeklődtem –mint előtte eddig minden egyes alkalommal-, elárulta, hogy haza jöttél. Akkor, rávettem őt, hozzon el téged ma este, a Princ-be.

A szemeiben, nem láttam mást csak is azt, hogy az igazat mondja, és a szerelmet láttam bennük.
Volt idő mikor, eltűnődtem azon, hogy ha meghallgattam volna akkor a magyarázatát, akkor vajon ugyan úgy New York-ba menekültem volna? Vagy, kértem volna egy kis időt, és együtt lehettünk volna?
Így visszagondolva, elég ostoba ötlet volt elmenekülni, és nem meghallgatni őt. De, akkor ott jelen pillanatban, az volt az egyetlen helyes döntés számomra.
De, most ha akarnánk se tudnánk az ellen tenni, ami már megtörtént. Soha, nem fogjuk már megtudni, hogy mi lett volna ha?!

-Szeretlek, Mira! Kérlek, bocsáss meg nekem.

Közelebb húzódott hozzám, az ujjaival vég simított az arcomon. Az érintése nyomán, a szemeimet lehunytam. Majd, megérezve a leheletét, a szemeim kipattantak, de mielőtt bármit is tehettem volna, az ajkait az enyémekre tapasztotta.
Öt év után, újra érezve az ajkai lágy játékát az enyémeken, és a derekamra simuló kezeit, egy jóleső sóhaj hagyta el az mindkettőnk ajkait miután elválunk egymástól.

-Megtudsz nekem bocsájtani? –kérdezte meg.

-Igen. De..

-De?

-Ahhoz, hogy mi köztünk a kapcsolat ugyan úgy folytatódjon, mint régen, ahhoz kell egy kis idő.

-Amennyit csak akarsz. –felelte rá egyből.

Mire, az ajkaim mosolyra húzódtak. Most, rajtam volt a sor, így az ajkaira hajolva csókoltam meg, melyet ő készségesen viszonzott is...

....pár hónappal később....

Az elmúlt hónapokban beláttam, hogy helyes döntést hoztam azzal, hogy visszatértem Stockholmba. Eric, tartva a szavát hagyta, hogy a kettőnk dolgai lassan bontakozzanak ki „újra”. Büszke voltam rá, amiért bár a közös álmunk volt, mégis egyedül vitte végbe. Alkalmakkor, mikor fellépése volt, engem is magával vitt. Ahol néha – néha, időnként ketten duett számokat adtunk elő, a közönség nagy örömére.
Jó érzés volt, újra énekelni Ericcel, de legfőképp másoknak. De az éneklési karriert, meghagytam Ericnek. Én, pedig visszatértem a modellkedéshez. Legnagyobb örömre, Eric mindenben mellettem állt, ahogyan én is mellette álltam.

Hazaérve a nagyihoz, amint beléptem az ajtón, a látó körömbe ismerős arcok tódultak. Akik, két szót kezdtek el kántálni – majd énekelni: Boldog születésnapot!
S ekkor, mint derült égből villámcsapás, ért útól a felismerés, hogy ma van a születésnapom. Azaz, a 26-dik. Hogy, elrepült az ég a fejünk fölött –vettem észre, hirtelen-.

-Óh, ez nem kellett volna. –mondtam, meghatódva az engem köszöntöknek.

Miután, sorba mindenki felköszöntött, a szemeimmel Eric után kajtattam. Kit sehol se találtam.

-Engem keresel? –hallottam meg a fülem mögül, hangját.
-Ki mást keresnék, te lüke! –fordult felé.

Egy apró csók váltás után, Eric egy kék rózsás, bársony dobozt tartott felém, melynek mikor a tetejét felpattintotta, a lélegzetem is elállt.


-Mira Annie Sloan! Te, nem csak hogy fényt hozol a mindennapjaimba, de mindig bearanyozod a napjaimat. Már, régóta vártam erre a pillanatra, s most eljött az ideje, hogy feltegyem azt a kérdést melyre, a válaszodat szeretném tudni. Hozzám, jössz feleségül? –térdelt le elém.
-Igen, hozzád megyek! –válaszoltam, mosolyogva.

Miután a gyűrűt ujjamra húzta, szerelmes csókban forrtak össze ajkaink.

Ezt követően, akik itt voltak, hogy velük együtt ünnepelhessem a születésnapomat, mind gratulációjukkal halmoztak el engem, és Ericet egyaránt.
Szerelmemmel, egymás kezét fogva sétáltunk ki az udvarra, hogy egy picit kettesben lehessünk.
Apró csókok váltása közepette, a csöndet én törtem meg.

-Ezt, a kérdést akartad fel tenni nekem akkor, ott az étteremben? –kérdeztem.
-Igen. Már, akkor azt akartam, hogy a feleségem légy.-válaszolta.
-Szeretlek! –vallottam szerelmet, ismét.
-Én is nagyon Szeretlek!

A vallomásunkat, egy forró – szerelmes csókban érvényesítettük ... majd, együtt boldogan vágtunk bele a közös jövünkbe, és az új álmunkba (Mely, a család alapításról szólt!) ....

Mer än