39. fejezet

Sziasztok. Borzasztóan, sajnálom amiért megint késtem a frissel. De, nem volt könnyű számomra, úgy megírni ezt a fejit, hogy megfelelő legyen. Sokáig vonakodtam, hogy mi is legyen a folytatásban az előző fejihez írt kommentjeitek alapján. .. Kérlek titeket, hogy ne haragudjatok rám hogyha mégse az lett amire számítottatok. De, valamicsként szerettem volna ahhoz tartanom magam, amihez akartam.  Az előző fejihez írt kommentekre a választ ott megtalálhatjátok most is ( s a vonakodásomról is találtok ott egy kis részletet), és nagyon szépen köszönöm azoknak kik írtak, és akik pipáltak is. Csak remélni tudom, hogy ennél a fejinél is megtiszteltek majd egy két mondattal. :)  S, megpróbálom még ezen a héten, hozni a következő részt. Addig is Jó olvasást kívánok mindenkinek.  
Üdv:Dóry

*A fájdalom mindig a tegnapi napot sírja vissza - azt, ami volt, de már nincs többé. Ha a fájdalom nem múlik el gyorsan, magunkat okoljuk, amiért még nem léptünk túl rajta, hogy nem vagyunk eléggé erősek, vagy hogy túlontúl sebezhetőek vagyunk.*

( Kristen szemszög )


Egy hónap telt azóta a telefon hívás óta.
  Azóta, a dolgok állása és a létezése egyaránt megváltozott. Bár felébredhetnék ebből a rémálomnak nevezhető valóságból, de nem tudok. Kérdezem magamtól, hogy mi történt, mi annak az oka, hogy mindenkit akit szeretek egy röpke pillanat alatt elveszítek?  De, választ nem kapok. Már mért is kapnék?! -nevettem fel magamban keserűen.  Mégis, hogy történhetett meg ez? Egy gép magától, csak úgy nem zuhanhat le. Kell lennie itt valaminek a háttérben.  Ha, felemészt se fog érdekelni, mert addig nem fogok megnyugodni amíg végére nem fogok járni az ügynek.  
Miért, kellett egy csupa szív; hiperaktív lánynak így meg halnia?  S pont, élete egyik legszebb és legboldogabb napján?!  Szegény Sophie. Még épp hogy betöltötte az egy évet, és máris elvesztette az anyukáját. Még, belegondolni se merek, hogy milyen lesz számára, ha majd felnő és nem lesz vele az, ki életet adott neki. Kit az anyukájának nevezhetne, hívhatna már nem lesz itt vele. S szegény Kellan, ki élete szerelmét vesztette el. Nem, is tudom hogy mi lenne velem, ha Robot egyszer én is elveszíteném. Még maga a gondolat is fáj. Soha, nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor Kellan megtudta, hogy mi történt Ashlyvel. Még soha, ezelőtt nem láttam olyan védtelennek mint akkor. Mint egy  védtelen, ártatlan kis gyermek. Rossz volt látni, ahogyan maga tehetetlennek érezte magát. Bár, nekem se nagyon könnyű, a legeslegjobb barátnőm nélkül, de a családom és miattuk muszáj tartanom magam. 
Minden áldott nap, azt várom és lesem, hogy mikor kér meg arra hogy menjünk el vásárolni, vagy hogy egy jót beszélgessünk, mint ahogyan a halála előtt. 
Még most is olyan hihetetlennek hangzik, és tűnik is, hogy az a személy, ki mindig új színt és világosságot hozott az életünkbe, már nincs köztünk. Még most is látom a lelki szemeim előtt, ahogyan szeretet teljes tekintettel búcsúzott el a kis Sophie-tól.  S, akkor volt ott valami furcsa tekintet is a szemében. Mintha - mintha tudta, volna hogy valami rossz fog történni.  Ááá, ez hülyeség. Még, hogy tudta volna?! Ez képtelenség. De, ott van az a három szó ami ilyen helyzetekben bárkiben felmerül: *Mi van ha?* . Mi van ha, nem képtelenség az, amit én észrevettem? S ha tényleg tudta, hogy valami rossz dolog fog történni, akkor miért nem szólt róla? 
S már megint csak ott jutok ki, hogy olyan kérdéseket teszek fel magamnak, mikre válaszokat nem tudok adni.
-Kicsim,  nem jössz aludni? -kérdezte meg szerelmem, miközben hátulról megölelt.
-De, megyek. -suttogtam halkan,
Elrugaszkodva az erkélyem korlátjától, szerelmemmel az oldalamon sétáltam az ágyhoz, ahova miután mind a ketten befeküdtünk egy apró csókot váltottunk, majd rövidesen mély álomba merültünk egymás karjaiban. 
A másnap, most is úgy telt mint az elmúlt egy hónapban. Reggel felkeltünk, felöltöztünk, megreggeliztünk, és én továbbra is csak a szobámban, azaz a Robbal közös szobánkban, néztem ki a fejemből. De nem mindig ehhez a folyamathoz folyamodtam, hanem amikor Kel átjött hozzánk a kis Sophie-val, akkor vele játszadoztam, és a nagy medve barátom lelkét próbáltam ápolgatni, kevesebb sikerrel, mint az elvárható lett volna tőlem.  Igaz, néha - néha már kevésbé bírtam magamat tartani, és nem összeroppanni. Legszívesebben törnék, zúznék és ordítanék. De, nem tehetem. Mert, a szeretteimnek szükségük van rám. Na, nem mintha így bármi hasznomat is tudnák venni. 
De, most nem fogom az egész napomat a szobában tölteni. Hanem, azon leszek hogy minél előbb megtudjam, hogy mi is okozta a balesetet.


...de ekkor még nem is sejtettem, hogy a holnapi napom miként is fog végződni...


( Kellan szemszög )


Egy hónap. Ennyi idő telt el, azóta hogy életem szerelmét, kit akkor azon a napon végre a feleségnek tudhattam, örökre elveszítem. Még, a mai napig se hiszem el, hogy ő már nincs velem. S hogy ez csak egy rossz rémálom. De, nem. Nem az. Hiányzik. Hiányzik a mosolygása, a szerelmes tekintete, a hangja, a csókjai és az érintései. Belépve, a közös szobánkba az ő illatát érzem, ahogyan az egész házban is. Ha, a lányunk nem lenne akkor már rég utána mentem volna.  Próbálom magam már a lányom miatt is erősnek tartanom magam, és azok miatt is kik szeretnek, de nem bírom. Egyszerűen képtelen vagyok, nélküle élni.  Egy kicsit irigylem is ezért Krist. Pontosabban azért, mert ő neki sikerül megtartania magát. Bár, mi a körülötte levők mind tudjuk, hogy legbelül mit érez. Legalábbis én tudom. Ő, a legeslegjobb barátnőjét vesztette el, míg én az életemet.
A kislányomra tekintve,  szerelmem arcát látom. S, ez a tudat pedig fáj, és felemészt. Mert, Sophie a lányom, és nem ő. Még akkor sem, ha ő az anyja. Mégis, így hogyan éljem tovább az életem, és hogyan neveljem fel, miközben szerelmem arca van előttem? Nekem, ez nem megy. 
Így, egy búcsú levélhez folyamodtam, melyben Krist és Robot kértem meg arra, hogy neveljék fel  a lányomat. Tudom, hogy nem ez a legjobb megoldás, de képtelen vagyok szerelmem nélkül élni.
Mivel, csengetést hallottam így, az ágyon hagyva a levelet, mentem le ahol kinyitva az ajtót, Krissel találtam magam szemben.
-Szia. Remélem nem zavarok. -mondta, miután beengedtem.
-Szia. Nem, nem zavarsz. -feleltem.
Mielőtt azonban megtudhattam  volna az itt létének az okát, megcsörrent a mobilom. Elnézést kérve Kristől, felvettem a telefont.
-Haló, tessék! 
-Kel, én vagyok az Rob. Ráérsz most? -kérdezte, de a hangjában egy kis idegeskedést véltem felfedezni.
-Öm, persze. De miért, mi történt? -kérdeztem kíváncsian miközben Krisre pillantottam, kin egy cseppnyi idegességet sem láttam. 
-Ezt majd inkább személyesen. Tudom, hogy Kris nálad van. De, kérlek ne mond el neki, hogy én hívtalak. Kérlek.
-Rendben. Akkor, egy fél óra múlva találkozunk a szokásos helyen...- elköszönve egymástól, bocsánat kérő tekintettet néztem Krisre. -Egy régi barátom, szeretne velem találkozni. -füllentettem. - Addig amíg távol leszek, vigyáznál Sophie-ra?
-Ne aggódj. Nincs semmi baj. S persze, menj csak. Sophie-t pedig nyugodtan rám hagyhatod. -mondta nyugodtan.
-Köszönöm. -néztem rá hálásan, majd a fogashoz lépve, leemeltem a kabátomat, majd kilépve a házból, indultam a garázs felé.
De mivel, a kocsi kulcsot a házban felejtettem, így képtelen voltam vissza lépni érte a házba.  Belépve a házba, Kristen kérdő tekintetével találtam magam szemben, és a kezében lévő levél papírra, melyről megfeledkeztem. 
-Még is mi a fészkes fenét akarsz te művelni Kel?! Az istenért! -csattant fel idegesen. -Azt hiszed nekem/nekünk könnyű Ashley nélkül? A francokat nehéz. Szinte olyan volt ő nekem mintha a nővérem lett volna.  S, igaz nem tudom még elképzelni sem,hogy mennyire fájhat neked az elvesztése. De, azt tudom, hogy ő nem ezt akarná. Nem akarná azt, hogy eldobd az életed.  A lányodnak, Sophie-nak szüksége van rád. Hiszen, egyedül csak te maradtál neki. Nem teheted meg azt, hogy az anyja után az apját is elveszítse.  És, ... és nem akarok még egy hozzám közel álló személy elveszíteni. 
Tudtam, igaza van.  Nem lehetek ilyen gyáva. A lányomnak és a szeretteimnek szükségük van rám. S szerelmem tényleg nem ezt akarná.   *Óh, Ashley szerelmem! Bár ne hagytál volna minket itt! *
Közelebb lépve Krishez, hálásan megköszöntem neki azt, hogy mellettem van. Majd, fel kapva a kocsi kulcsát az asztalról, mentem a kocsimhoz, amibe miután beültem, a Robbal megbeszélt szokásos helyünkre mentem....