40. fejezet

Sziasztok. Íme itt is a folytatás. Remélem mindenkinek kellemesen telt a karácsony. :) Az előző fejihez írt kommentekre a válaszokat megtaláljátok.  Köszönettel tartozom azoknak kik írtak. (L) . Bocsi a fejezet rövidségéért. :S 

Üdv:Dóry

„Az életben nincs szabad választás, hogyan is lehetne? Attól a pillanattól, hogy világra jövünk, a három norma tudja, merre vezet életünk fonala, milyen mintává szövődik és hol ér majd véget.”

(Rob szemszög)

   …Egy héttel korábban…

   Lassan egy hónapja lesz már, hogy elveszítettük Ashleyt. Az ő halála, elég nagy és fájdalmas űrt hagyott maga után.

   Mindenki szenved, de legfőképp Kell, és szerelmem. Rossz így látnom, mind a kettőjűket. De a legeslegjobban szerelmem viselkedése aggaszt. Nem táplálkozik rendesen, keveset alszik és szinte a napokat mind végig a szobánkban tölti. Ha le is jön közénk a nappaliba, avagy a konyhába akkor is csak… akkor, ha Kellan át hozza Sophie-t.

Már épp azon voltam, hogy elviszem őt egy kicsit kikapcsolódni valamelyik ország részre, amikor is édesanyámtól egy olyan telefonhívást kaptam, mely az előbbi elhatározásomat egy pillanat alatt megsemmisítette.

-       Szia, anya! –szóltam bele a telefonba.

-       Kisfiam tudom, hogy nem a leg alkalmasabb pillanat ez telefonon közölni, de nekem és édesapádnak most szükségünk van rád. –egy pár perc hallgatás után, folytatta – Az édesapádnak volt egy, kisebb szívinfarktusa. Az orvosok azt mondták, hogy ha nem pihen, és ha nem tartja be az orvosi utasításokat, akkor… akkor meg fog halni. Ugyan is, a szíve már nem olyan, mint régen. –sírt bele a telefonba. – A cég pedig a csőd szélén áll. És, apád helyét neked kell átvenni addig ameddig rendbe nem, jön.

-       Nekem ez nem fog menni anya. Nem tudom ezt megtenni. –suttogtam válaszul, a telefonba. Majd, egyszerűen kinyomtam azt.

Nem, ez nem lehet. Miért, kell az egyik rossz után jönnie a másik rossznak?  Még is hogyan húzzak ki egy céget a slamasztikából? S, hagyjam itt Krist? Én... nekem ez nem fog menni. Két tűz közé estem. Egyik részemről az lenne a helyes, ha szerelmem maradnék, a másik részemről pedig, ha elutaznék New York-ba, és segítenék a szüleimnek.

Mind a kettőjüknek, szükségük van rám. A szüleimnek azért van szükségük rám, mert apám beteg. Szerelmemnek meg azért, mert szenved… szenved a legeslegjobb barátnője elvesztése miatt. S ha én is elhagyom, akkor félek, hogy még jobban magába fog zuhanni. Akármennyire is szeretném magammal vinni, ő úgyse jönne velem. Nem hagyná itt a családját, ahogyan Kellant se és a keresztlányunkat se. Én meg nem lennék képest, elszakítani őt a családjától. Még is mihez kezdjek?

…Jelenben…

   Döntenem kell, s akármennyire is fájdalmas a döntésem, nem tehetek mást ellene. Így nem maradt más dolgom, mint a döntésem szerint cselekedni.

   Amikor szerelmem közölte, hogy át megy Kellanékhoz, tudtam mihez kell folyamodnom. Felhívtam hát, hogy találkozzunk.  Miközben Kellre vártam, azon gondolkodtam, hogy még is hogy jutottunk idáig? Mi rosszat csináltunk, hogy ennyit kell szenvednünk?!

Hamarosan Kell meg is érkezett. Egy gyors kézfogás után, elmondtam neki, hogy miért is hívattam ide.

-       Az anyám, egy héttel ezelőtt felhívott. Az apámnak, volt egy enyhe szívinfarktusa. A cége a csőd szélén áll. S anyám azt akarja, hogy utazzam hozzájuk, és vegyem át apa cégét egy kis időre. Hogy mennyire, azt nem tudom.

-       És, Kris? Neki beszélték erről? –kérdezett rá arra, mely miatt a szívem összeszorult. Az arcom láttán, tudta a választ a kérdésre. –Nem. Nem beszéltél vele. Van fogalmad arról, hogy ha erről tudomást szerezz, még jobban össze fog törni?

Persze, hogy van fogalmam erről. Hiszen, akkor mégis miért kínzott a döntés fogalma? Mert, nem poénból az is biztos. Ez alatt az egy hét alatt, máson se járt az eszem, csak is arról, hogy mit tegyek.

-       Tudom.

-       De a döntést már meghoztad. Igaz?

-       Igen. Éppen ezért is hívtalak ide. Kérnék tőled egy hatalmas szívességet.

-       Ha tudok, segítek bármiben. –mondta.

-       Vigyázz Krisre. Tudom, vagyis gondolom, hogy hibát követek el. De… de tudom, hogy köztetek van egy erős kapocs. –kértem, könyörögve.

-       Ezt még kérned se kell. Bár, nem helyeslem a gondolatmenetedet, de ők a szüleid kiknek szükségük van rád. Ahogyan természetesen Kristennek is. De, miért nem viszed őt is magaddal? –kérdezte.

-       Gondoltam már rá, de úgy se jönne velem. Nem hagyná itt Julesékat, ahogyan titeket se. Pláne meg most nem. –feleltem, szomorúan.

-       És, ha tévedsz? Ha még is veled menne?

-       Boldog lennék, de nem kérhetem azt tőle, hogy tartson velem. Így is nehéz lesz őt itt hagynom… - sóhajtottam, fájón.

Még egy rövid ideig beszélgettünk, majd elbúcsúzva egymástól tértünk mind a ketten haza.

Haza oda, amely már csak két napig lesz az otthonom…