48. fejezet

(Rob szemszög)

Forgatások, kisebb összejövetelek s Summit összejövetel. Már kezd elegem lenni ebből az egész hajcihőből. Lassan már kezd elegem lenni abból, hogy akármit teszek, vagy csinálok Kristen átnéz rajtam. Mintha, egy egyszerű idegen lennék számára. Mintha… már valóban semmit nem érezne irántam. Áh, ez lehetetlen. Ha nem érezném, s ha nem látnám, rajta amikor akár csak egyetlen egy pillanatra is testünk egymáshoz ér, megborzongik. Ahogyan csak én. Minden egyes olyan pillanatnál, amikor olyan részeket vettünk fel, mint pl. a zuhanyzós rész, a testünkben szinte újra fellobbant az a tüzes vágy, mint amikor még együtt voltunk. S nem csak az enyémben, hanem az övében is egyaránt. Éreztem, minden egyes rezzenését, remegését, amikor csak hozzáértem. A szemeiben a vágy szikráit láttam. De mindez, csak addig a pillanatig zajlott, amíg a kamerák forogtak körülöttünk. Olyankor egy – egy kis idő részéig, az jutott az eszembe, hogy már tényleg nem szeret. De, ha nem érezném azt, hogy szeret… akkor azt hinném, ez csak egy szerep. Érzem, s tudom, hogy még mindig szeret.

De akkor mégis miért viselkedik velem ilyen hidegen?

Nem lássa be azt, hogy ezzel a fajta viselkedésével mind a kettőnk számára fájdalmat okoz? Hogy honnan is veszem ezt?

Paul-tól, és a többiektől. Kikkel szerencsés módon, beszélő viszonyban van…

***

Megérkezve a Summit filmstúdióba, a tekintetemmel rögvest őt kerestem. De nem találtam. Még nem nincs itt. Azonban megpillantva Bent és Jent, odamentem hozzájuk, s miután köszöntöttem őket, helyet foglaltam az asztaluknál.

-       Kristen itt van már? –kérdeztem, miközben a tekintetemet még egyszer körbe futattam hatalmas helyiségben, ahol a kameráknak… és a filmekhez való berendezéseknek csak hűlt helye volt.

Helyette vörös szőnyeggel voltak leterítve, mint amilyeneket a díjkiosztó gálákon szoktak használni. Kör asztal vagy 20 – 25 volt, ami köré öt, jobbik esetben hat szék állt. A teríték, a szőnyeghez hasonlóan mintás – vörös színben pompázott.

-       Nem, még nincs itt. –felelte szűkszavúan Jen, miközben egy bizonyos irányba nézett.

Abba az irányba fordítva a fejemet, amerre ő tekintett, nem láttam ott mást csak két fickó. Kik egymással szemben álltak egy – egy pohár pezsgővel. Nem tudtam, hogy kik ők. De nem is érdekelt.

A percek teltek és csak teltek, de Kristen még mindig nem volt sehol. A pezsgős poharak, egymás után cserélődtek előttem, miközben búskomoran révedtem a semmibe. Kívülről más, csak egy egyszerű színésznek lát, míg legbelül egy szánalmas férfi vagyok. Az helyet, hogy élném a színész adta életem, itt csüggedek és búslakodom azon, hogy a szeretett nő nincs itt, s ráadásul egyáltalán nem hajlandó a közelemben lenni.

Tovább kéne lépnem rajta, s elfogadni azt, hogy ő már nem akarja azt, hogy mi együtt legyünk „újra”.

Bár olyan könnyű volna, mint ahogyan kimondtam gondolatban. Bár ilyen egyszerű lenne, ahogyan minden más is ebben az életben. De, nem az. Maga a gondolat is fáj, az hogy ő helyette egy másik nőt öleljek – csókoljak.

Vajon képes leszek rá várni, egy egész életen át? Pláne meg, ha hajthatatlan?

Boldogtalan vagyok nélküle, s attól a tudattól, hogy ő nem akar engem.

De mégis mit csináljak?

Mitévő legyek?

Meg kell próbálnom, elfogadni azt a tényt, hogy mi már soha nem leszünk egy pár. Még akkor is, ha nélküle már nem leszek, igazán boldog…

(Kris szemszög)

Már vagy félórája, hogy Paul-lal (ki az akaratom ellenére is, de elrángatott ide) megérkeztünk a Summitba. Jen-t, Ben és Rob társaságában észre is vettük. Az utóbbi, úgy ült ott, mint aki csak testben lenne itt, s lélekben valahol más helyen. A szíve most, is mint minden alkalomkor, amikor meglátom őt, ezerszeresével dübörgött a szívemben. A fekete öltönyben és a nyakában lévő fekete nyakkendőben, remekül festett. A haja, amiből vágatott is, most is ugyanolyan kócosan állt, mint mindig. 

Látva előtte a ki üresedett pezsgőpoharakat, a szívemben valami megindult. Hogy mi volt az, még nem tudtam rájönni. Köszöntem neki, de ő nem köszönt vissza. A miértjére csak tippelni tudtam. Még pedig azt, elege lett abból, hogy folyton – folyvást gürcöljön azért, hogy megbocsássak neki. Hogy, kezdjük újra.

A percek csak teltek és teltek. A tekintete néha rám esett. Amikben csak is mérhetetlen bűntudat és szomorúság egyvelege keveredett.

Nem próbált meg szóba elegyedni velem. Ami most rosszul esett. Pedig tudtam, vagyis legalábbis sejtettem, hogy lassan elege lesz abból, hogy a kedvembe járjon. Amit egyáltalán nem kértem tőle, s nem is követeltem. Persze, aranyos volt, amikor virágokkal, bonbonokkal… a kedvenc fagyijaimmal, vagy egyéb más dolgokkal kedveskedett nekem. De még se tudtam, fátylat borítani a múltra. Hogy miért is? Magam sem tudom. Pedig, legszívesebben minden egyes adandó alkalommal a nyakába ugortam volna. De mégse tettem.

A szívem sóvárgott utána. Önző módon örültem, hogy nem talált magának egy másik lányt. Mert ha így tesz, nem gondolhattam és álmodozhattam volna róla, hiszen az helytelen lett volna. Lehet, hogy így is ostobaság volt, de úgy éreztem, szükségem van valamire, ha csak buta ábrándokra is, hogy kitöltsék az életemet.

Majd ezt követő percekben minden olyan hirtelen történt. Az épületet hangos sikongások töltötték be. Mire észbe kaptam, addigra a termet fekete sí maszkos alakok utasították az embereket, hogy hasaljunk le a földre. A tekintetemmel Robot kerestem, aki Jent átkarolva hasaltak le. Egy cseppnyi féltékenységet éreztem irányukba. Amit azon nyomban ki is vertem. Hiszen, Jen szereti Bent.

-       Azt mondtam mindenki hasaljon le! –ordította egy mély férfias hang. Ki még az előtt magához ragadott engem, mielőtt én is a földre hasalhattam volna.

-       Engedje el! –harsant fel Rob hangja.

-       Ott maradsz! –kiáltotta neki a férfi. – A lányt is magunkkal visszük.

-       Engem vigyen ő helyette. –ugrott fel Rob, s kelt a védelmembe.

A férfi, egy pár perces gondolkodás után elengedett, majd utasította a többi emberét, hogy mindenkitől az ékszereket, és akiknél netán pénzt találnak, vegyék el. Majd, lassan elhagyni készültek a stúdiót, Robbal együtt, kinek lefogva a karjait rángatták ki.

- Szeretlek Kris! –mondta a szemembe nézve. Majd eltűntek a látókörünkből.

Meghűlve, és megrezzenve álltam egy helyben, és csak is egyetlen egy pontot tűntettem ki a szememmel, még pedig az ajtót. Amin át távoztak. S magukkal vitték életem szerelmét.

Még is hogyan, és miért? Miért pont őt? Miért nem hagyta, hogy engem vigyenek el? Tudom, ez buta kérdés volt. Hiszen féltett engem. Nem akarta, hogy engem bántsanak. A vallomása még most is visszhangzik a fejemben. Szeret még, ahogyan én is őt.

Nem is gondolkodtam tovább.

-       A kulcsot!- fordultam Paul felé, ki ijedt kérdő tekintettel vizslatott. – Add már ide azt a rohadt kocsi kulcsot! –szinte hangosan kiáltva kértem, mire ő azonnal a kezeimbe ejtette a kulcsokat.

-       Nem mehetsz egyedül utánuk. –mondta aggódva Jen.

-       Nem érdekel. Én hibám, hogy elrabolták őt. S abban, hogy utána menjek, senki sem tud megállítani. –mondtam, majd kiszaladtam a kocsiig.

Amiben miután bepattantattam, fordultam ki az autópályára, ahol beletaposva a gázba hajtottam is el a filmstúdióba. Közben abban reménykedve, hogy ugyanabba az irányba mentek a rablók, amelyikbe most én is száguldók…

Na, helló - helló!

Nos, tudom nem volt ez egy izgalmas rész... de gondolom a következő fejezetet már sejtitek, hogy miről fog szólni. ;)

Az előző fejihez írt kommentekre válaszoltam. Amit köszönök, ahogyan a kattintásokat is.

Hogy a következő rész, még ezen a héten felkerül -e? Még nem tudok biztosat állítani. Ugyan is, mint tudjátok, az elmúlt hét csütörtöki napján beszereztem egy kutyaharapást, a bal térdem alatt, s a térdhajlatomban. Amivel pénteken a tetanusz oltás után, bekellet mennem a kórházba, ahol össze is varrták a harapás okozta sebeket. Szombaton szintén a kórházba kellett mennem, csak hogy át tudják kötözni a vart sebet. Vasárnap, meg egész nap pihentem. (Hiszen ez orvosi utasítás volt.) Tegnapi napon, azaz hétfőn, újra a kórházba kellett mennem. S ki is vették a varratokat. Ne tudjátok meg, milyen rossz, s fájdalmas volt. :'(

Legközelebb pénteken kell visszamennem kontrollra. Így ez idő alatt, pedig igyekszem bepótolni a lemaradásaimat a frissítésekkel kapcsolatosan.

Na nem is untatlak titeket tovább. Amint lesz vmi hír a frissről, avagy lesz friss jelentkezem. ;)

Sok puszi mindenkinek!

~Dóry~

UI1: Lenne itt egy blog, ahova Noémi(m) mindenkit sok szeretettel vár. Örülnék, ha őt is megtisztelnétek a véleményeitekkel. De szerintem, ő még jobban örülne neki. ;) * Feel the Music *

A blog címére kattintva, meg is tudjátok lesni az oldalt.  

*.*

UI2: 

Nagyon, de nagyon szépen köszönöm neked Macy Morrow♥ !

Hali.
Sajnos van egy rossz hírem számotokra. Mégpedig az, hogy a friss csúszni fog egy pár napot. 
Hogy miért is?
Nos, a minap amint hazafele tartottam, s mivel a háziorvosunk alig pár házzal arrébb lakik tőlünk... azaz, az ő kutyájuk mivel nyitva hagyták a kaput, kiszökött s megharapott. Pont a térdhajlat alatt. S az a harapás, elég mély lett. Amit természetesen a doktornőnk le is fertőtlenített, s nagy szerencsétlenségemre holnap pedig egy nagy félelmemmel kell szembenéznem, azaz a Tetanusszal! :'(
S, most előírt utasítás miatt, pihentetnem kell egy pár napig. Bár, ha begyullad akkor, aztán irány a 'kórház'. S csak remélni tudom, hogy nem kell majd a kórházat  meglátogatni. :$
A fejezethez ma akartam, hozzá fogni... de így hogy bekövetkezett ez a 'baleset'... nem fogok tudni hozzá fogni, mert csak egy kis időre jöhettem a géphez. 
Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, hogy késik a friss. De ígérem kárpótolni foglak titeket ezért a késésért. :)
Amint tudok, jelentkezem! *.* Addig is legyetek "rosszak".
Csók:
Dóry

47. fejezet

Sziasztok. Itt is van az újabb rész. Sajnálom, de ez amolyan átmeneti fejezet lett. :'( Az előző fejezethez írt kommentekre válaszoltam, amit köszönök szépen, ahogyan a kattintásokat is. :) Ehhez a fejezethez, most konkrétan semmi hozzá fűzni valóm sincs... ezért csak annyit tudok mondani, hogy Kellemes olvasást, és hétvégét! 
by: ~Dóry~

(Ben szemszög)

Itt van két kedves ember, akikről messziről lerí, hogy még mindig szeretik egymást, s még sincsenek együtt.

Már két hónapja, hogy megkezdődtek a forgatások. S még mindig szenvednek attól, hogy a valóságban mégse alkotnak egy párt. Pedig az, ahogyan a szerepeiket eljátsszák, az csak is annak köszönhető, hogy őket tényleg egymásnak teremtették. Hiába nyüstöltük Kristent Jen-nel, nem értük célba. Szegény Rob, pedig mind ez idő alatt, számtalanszor megpróbált a lány kedvébe járni. Kin bár észrevehető volt, egy – egy alkalommal, hogy mennyire meghatja Rob gesztusai, még se bocsájtott meg neki.

Jen-nek köszönhetően, egyrészről meg tudtam érteni Kris viselkedésének okát, de másrészről pedig rosszalltam. Rosszalltam, hogy ezzel a viselkedésével egyaránt fájdalmat okoz saját magának, és Robnak egyaránt is.

Valamit ki kell, hogy találjunk azért, hogy ők újra egy párt alkothassanak a valóságban is. De, hogy hogyan, azt még nem tudom. De, minden bizonyára szerelmemnek lesz valami jó ötlete. Mint mindig.

Eldöntve magamban, hogy kiötlünk majd Jennel valamit, léptem be a forgatás helyszínére. Ahol az én szépséges feleségem, épp az elmúlt két hónap leforgatott részeit nézegette át. Mögé lépve, hajoltam le, hogy egy csókot lehelhessek arcára.

-       Szia, kicsim. –köszöntem, miután levéve a kabátomat a fogasra helyeztem, s helyet foglaltam mellette.

-       Szia. –viszonozta a köszöntésemet, egy elkápráztatott mosollyal.

Már, a Daredevil c. film forgatása kezdetekor, beleszerettem a mosolyába, ahogyan az egész lényébe. Mindenkivel kedvesen és barátságosan bánik.

-       Nézd, hogy szikrázik a levegő köztük, minden egyes felvételen. Mintha, nem csak a filmet látnánk, hanem magát a valóságot. –sóhajtozott szomorúan.

-       Tudom. –feleltem szűkszavúan.

Egyet értettem vele, hiszen tény és való, hogy kiváló színészek mind a ketten, de egy ilyen jelenetet csak is úgy tudják átadni a nézőknek, s elvarázsolni őket, ha az érzéseiket is beleteszik, azaz saját magukat adják. Nem hiába ők rájuk esett a választásunk erre a két szerepre.

Utáltam és gyűlöltem, ha az én kicsi szívem szomorú. Ő is azt szeretné, amit én, hogy Kris és Rob újra együtt legyenek.

-       Esetleg van valami ötleted, amivel össze tudnánk őket újra hozni? –kérdeztem, kíváncsian. Közben abba reménykedve, hogy legyen valami terve.

-       Nos, terveim azok vannak. Csak nem tudom, hogy melyik lenne a legjobb. Például lehetne az, hogy bezárjuk őket egy szobába, ahonnan nem tudnának kiszabadulni. Avagy, tervezhetnénk egy kamu elrablást. Mármint, hogy Robot elrabolnánk, s Kristen pedig szaladna megmenteni szerelmét.

-       De ezt nem fordítva kellene? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-       De, csak ahhoz, hogy a tervem beváljék, az kell, hogy élethűen csináljuk meg az egészet. S mivel Kris, régebben rendőr volt, így képes arra, hogy megmentse Robot. Akinek természetesen nem adjuk tudtára, hogy ez nem a valóság.

Átfontolgatva szerelmem tervét, akárhogyan is próbáltam valami kivetést találni, nem tudtam. Mert ez így volt tökéletes. Csak is így tudjuk őket újra összeboronálni. Mert csakis egymás mellett tudnak boldogok, lenni igazán.

Így ezzel a tervvel a kezünkben, igyekeztünk minden egyes részt okosan kiötleni, miközben egy pár régi ismerőseink segítségét kértük…

(Jen szemszöge)

Hogy, hogyan fog sikerülni a tervem, nem tudhatom. De reménykedem, hogy beváljék. Annyira, jó lenne, ha Krist és Robot újra egypárként látnám, boldog mosolyaikkal, és szerelmes pillantásaikat, amiket egymásra vetnek. Mint anno, amikor megismerkedtünk velük…

Három nap leforgása alatt, minden egyes kis hiányzó részt kiöltetve vártuk, hogy elérkezzen, az este, amelyen Summit –nál, való összejövetelt rendezik. Amire Kris, és Rob egyaránt hivatalosak. S ha KRis, látja amint Robertet elrabolják, akkor több mint valószínű, hogy mindent megtesz majd annak érdekében, hogy megmentse szerelmét…

(Narrátor szemszög)

Jennifer és férje Ben, izgatott bizalmassággal, elegáns ruháikban indultak útnak, Santa Monicába. Ahol a Summit független filmstúdiójában, való összejövetelre igyekeztek. A tervük pompásan kivitelezhető volt, aminek a sikerét csak is a szerencsére bízhatják. Az ismerőseik, kiknek a segítségüket kérték, készen állva várták az utasításokat, melyeket rövidesen el is végezhetnek, ha a megbízójuk megadja rá az engedélyt…

Eközben Kristen, kinek a maga biztossága minden egyes Robbal való találkozása – érintkezése, majdnem szertefoszlott érezte, hogy lassan a maga köré felépített fal már nem fogja sokáig bírni. Azt is érezte, hogy a ma este mindent megváltoztat majd.

Robert, kinek egyáltalán nem volt semmi kedve ehhez az estéhez, Paul unszolására mégis elment az összejövetel helyszínére. Bár, Robert mikor megtudta, hogy Paul és szerelme együtt laknak, felébredt benne a féltékenység szikrája, s egyben a keseredésé is. A magabiztossága is, ami arról szólt, hogy megtesz mindent azért, hogy visszahódítja Kristent, akkor abban a szent minutumban egy pillanatra szertefoszlott. De amikor megtudta, hogy kettejük közt csak szimpla barátság van, még ha csak a másik félről kiderült, hogy sokkal többet is érez a szeretet nő iránt, újra magabiztosnak érezte magát. Hála a barátainak Jen-nek, párjának Bennek, Kellan-nak, a fogadott testvéreinek Cam-nek, párjának Nikki-nek, Chris-nek, Marie-nek, Jules-nak, Paulnak –és végül a szüleinek, rádöbbent arra, hogyha küzd az álmaiért, akkor hamarosan teljesülni fog, minden álma. Azonban neki, csak is egyetlen egy álma volt a fontos, amelyet valóra akart váltani. Mégpedig azt, hogy visszaszerezhesse szerelmét, Kristent.

Akit, nem csak akkor ölelhet és csókolhat, amikor a filmjeleneteket veszik fel, hanem akkor is amikor a kedve tartja. Maga mellett akarta tudni, de legfőképp érezni a lányt…

…vajon sikerrel ér majd végbe Jen terve? Vajon, Kris körül lebomlik az a bizonyos fal, amelyet maga köré emelt, csak azért, hogy távol tartsa magától szerelmét, Robertet? Vajon, Rob álma beteljesül?

Erre a válasz csak is, a folytatásban derül ki…

46. fejezet

~Helló mindenkinek! Itt is van a folytatás. Az előző fejikhez írt kommentekre válaszoltam. :) Amiket még egyszer köszönök, ahogyan a pipákat is. Igaz ez a fejezet se egy boldog rész, de ilyen résznél nem is lehet boldog pillanatokat belecsempészni, legalábbis én nem szándékoztam. De, a folytatásokban már számíthattok egy - egy boldog pillanatra! ;) Na, nem is fecsegek tovább.
Remélem tetszeni fog ez a feji is, s hogy megtiszteltek majd a kommentjeitekkel!
Kellemes olvasást, és hetet kívánok nektek!

~Devil~
alias:Dóry

UI: A Két vérző szív egymásra lel c. történetemnek, az első fejezetjét már olvashatjátok! :)

(Kris szemszög)

 

Amikor már elterveztem, hogy új életet kezdek, s megpróbálok tovább lépni, erre nem megjelenik? Még is miért? Miért most? Mért nem korábban? Ha aznap, vagy egy héttel később. Avagy egy hónappal később mondta volna azokat a szavakat, amelyeket az elmúlt két órában, akkor még boldogan vetettem volna magam a karjaiba. De, most?

Nem.

Képtelen vagyok rá.

Nem is tudom elhinni, hogy mégis sikerült visszafognom magam. Ha nem mondta volna azt, hogy még mindig szeret akkor talán, de csak talán… még mindig a közelében lehetnék.

Akármennyire is jól esett az a tudat, hogy még mindig engem szeret… mellette mégis fájt ez a vallomása. Túl akartam rajta lépni. El akartam felejteni. Egy esélyt akartam adni Paul-nak.

De, nem! Már mért lenne minden úgy, ahogyan én azt szeretném? Sehogy!

Amikor megpillantottam őt, ott az étteremben azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem. Hogy a sors elég gonosz csúfot űz velem, a reggeli elhatározásom miatt.

Azonban bebizonyosodott, hogy nem a képzeletem játszik velem, hanem a sors. Azaz átkozott sors.

Akármennyire is nem akartam ő rá nézni, azonban az igéző tekintete, vonzotta az enyéimet maga felé. Mind ahányszor a tekintetünk egybe fonódott, annyiszor próbáltam elnyomni az iránta érzett szerelmemet. Nem akartam, hogy hozzám szóljon. Nem akartam, hogy tudja, még mindig szeretem.

Azt akartam, hogy szenvedjen ő is úgy, ahogyan én szenvedtem.

Erre azonban, ezer és ezer olyan tettet tehetnék, amellyel fájdalmat okozok neki, de mégsem teszem. Mert én nem ilyen vagyok.

Egyszerűbb ha, azt lássa rajtam, hogy mennyire fájt a hiánya. Vajon tényleg egyszerűbb?

Nem, nem egyszerű. Hiszen, semmi sem egyszerű, még akkor, sem ha úgy tűnik.

Miért nem tudom utálni? A logika azt diktálja, hogy utálnom kell. Erőltetném, de úgyis hiába. A logika csődje ez az állapot…

***

Egy hét telt el az óta, az éttermi incidensünk óta.

Azóta, a gondolataim „újra” csak körülötte jár. Akármit is tettem ebben az egy hétben, hogy kiverjem a fejemből őt, még sem jártam sikerrel. Bár tudnám, hogy mitévő legyek!

A filmszerepet el szeretném vállalni, de nem tudom, hogy képes leszek –e mellette, azaz vele dolgozni. Eljátszani egy olyan kapcsolatot, melyben már egyszer volt részesünk?! Ha nem is olyan kapcsolatot, mint amilyenben éltük?

-       Kris, kész a vacsoa! –térített vissza a gondolataimból, Paul.

Nem is értem, hogy miért nem hagyott még itt a francba engem. Pedig, ha itt hagyott volna, az jogos lett volna. Hiszen, visszautasítottam őt.

-       Most is ő rá gondolsz, igaz? –kérdezte, miközben az általa készített finom spagettit fogyasztottuk el.

Nem feleltem, csak bólintottam. Átlátott rajtam. Hiszen volt ideje kiismerni engem. Mindig tudta, hogy mikor mire gondoltam. Akármennyire is aranyos, kedves, megbízható, és helyes, mégse lennék képes, tudni, szeretni őt szerelemmel. Pedig ő egy fantasztikus ember. Ő, nálam egy sokkal jobb lányt érdemel. Aki viszonozni tudja az érzéseit.

-       Pedig, nem akarok rá gondolni. El akarom őt felejteni, de így nem tudom. –sóhajtottam fel, beletörődően.

-       Megpróbálni elfelejteni valakit, akit szeretsz, az olyan mintha megpróbálnál emlékezni valakire, akit soha nem ismertél! –csak ennyit mondott, majd felállt az asztaltól.

A tányérját a mosogatóba tette, azután pedig egy apró puszit lehelt a homlokomra, majd magamra hagyott.

Miközben az utolsó mondata szavait értelmeztem, a telefonom örült csörgésbe kezdett. Egy pár percig, azon fi lóztam, hogy hova is küldjem az illetőt. Hidegebb – avagy melegebb tájra?

-       Haló? –szóltam bele.

-       Szervusz Kristen. Remélem nem zavarlak. –áh, de hogy is Jen. Már mért zavarnál? Csak épp a gondolataimmal voltam elfoglalva. –gondoltam magamban.

-       Nem, dehogyis. –feleltem. – Miben segíthetek? –tettem fel ezt a hülye kérdést, amikor is tudtam, hogy miért hívott. Biztosan a döntésem miatt.

-       A döntésed felől szeretnék érdeklődni. Elvállalod a szerepet, avagy sem?

Talán lottóznom kéne. –jelentettem ki magamban. Miközben újra, egy pár másodpercnyi gondolkozóba estem.

Ha tényleg ennyire szeretném eljátszani Alie szerepét, akkor nem futamodhatok meg. El kell viselnem azt a tudatott, hogy nap, mint nap, újra a közelébe leszek. S hogy, újra érintkeznem kell vele.

-       Döntöttem. S elvállalom a szerepet. –jelentettem ki határozottan.

-       Jaj Kristen! Ez… ez, fantasztikus. Nagyon örülök neki. Hidd el, remekül jól ki fogtok jönni Robbal, újra! – mondta magabiztos hanggal.

-       Nem, miatta vállaltam el. S, a munka kapcsolatnál több nem is lesz köztünk. –próbáltam meggyőzni őt. Még ha, magamnak is hazudtam ezzel a kijelentéssel.

-       Na, persze! Majd ez elválik még. – nevette. – Akkor holnap délelőtt tízkor, ugyan abban az étteremben találkozunk, amiben egy hete. Légy jó, Kris.

-       Rendben. Te is. Szia. –köszöntem el tőle.

-       Szia! –köszönt el ő is, s letette.

Mért érzem úgy, hogy Jen valamiben sántikál? –tettem fel magamnak a kérdést, amikor a fürdő felé vettem az irányt, csak hogy egy jó meleg fürdőt vehessek, ami alatt remélhetőleg a gondolataim, egy kis időre elhagynak majd…

(Rob szemszög)

Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket, csak a halál veheti el tőlem örökre. Pedig sokkal kevésbé – drámai módon is elveszíthetünk valakit, ha eljön egy pont és megszakad valami.

És onnantól fogva nem beszélünk vele, nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel, nem érinthetjük szabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket.

Soha többé.

Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál.

És ugyanúgy fáj.

Fáj, hogy szerelmemet szenvedni láttam. Fáj, hogy miattam sírt. A szavai sokkal jobban fájtak, mint az a pofon, amit kaptam tőle. A tenyerem még mindig azon helyen simult, amelyen ezelőtt pár perce még szerelmem tenyere csattant. A könnyes szemei, szinte égették a bensőmet, ahogyan a szavai is, amelyeket hozzám vágott.

Még is hogy rohanhattam le így, ezzel a vallomásommal? Egy idióta barom vagyok! Az nem kétség.

De, legbelül még is tudtam, hogy helyesen cselekszem. Tudnia kellett, még ha ő már… már nem is érez ugyanúgy irántam, mint rég.

-       Rob! Rob! –hallottam meg mögülem, Ben hangját, kinek az érintését a vállamon meg is éreztem. – Sajnálom!

-       Az én hibám! Én hibám, hogy elvesztettem őt. –fordultam felé.

-       Hidd el, minden rendben lesz majd. –igyekezet megvigasztalni.

Amit tiszteltem is benne, de mégse hittem a szavainak. Még ha akartam is.