48. fejezet

(Rob szemszög)

Forgatások, kisebb összejövetelek s Summit összejövetel. Már kezd elegem lenni ebből az egész hajcihőből. Lassan már kezd elegem lenni abból, hogy akármit teszek, vagy csinálok Kristen átnéz rajtam. Mintha, egy egyszerű idegen lennék számára. Mintha… már valóban semmit nem érezne irántam. Áh, ez lehetetlen. Ha nem érezném, s ha nem látnám, rajta amikor akár csak egyetlen egy pillanatra is testünk egymáshoz ér, megborzongik. Ahogyan csak én. Minden egyes olyan pillanatnál, amikor olyan részeket vettünk fel, mint pl. a zuhanyzós rész, a testünkben szinte újra fellobbant az a tüzes vágy, mint amikor még együtt voltunk. S nem csak az enyémben, hanem az övében is egyaránt. Éreztem, minden egyes rezzenését, remegését, amikor csak hozzáértem. A szemeiben a vágy szikráit láttam. De mindez, csak addig a pillanatig zajlott, amíg a kamerák forogtak körülöttünk. Olyankor egy – egy kis idő részéig, az jutott az eszembe, hogy már tényleg nem szeret. De, ha nem érezném azt, hogy szeret… akkor azt hinném, ez csak egy szerep. Érzem, s tudom, hogy még mindig szeret.

De akkor mégis miért viselkedik velem ilyen hidegen?

Nem lássa be azt, hogy ezzel a fajta viselkedésével mind a kettőnk számára fájdalmat okoz? Hogy honnan is veszem ezt?

Paul-tól, és a többiektől. Kikkel szerencsés módon, beszélő viszonyban van…

***

Megérkezve a Summit filmstúdióba, a tekintetemmel rögvest őt kerestem. De nem találtam. Még nem nincs itt. Azonban megpillantva Bent és Jent, odamentem hozzájuk, s miután köszöntöttem őket, helyet foglaltam az asztaluknál.

-       Kristen itt van már? –kérdeztem, miközben a tekintetemet még egyszer körbe futattam hatalmas helyiségben, ahol a kameráknak… és a filmekhez való berendezéseknek csak hűlt helye volt.

Helyette vörös szőnyeggel voltak leterítve, mint amilyeneket a díjkiosztó gálákon szoktak használni. Kör asztal vagy 20 – 25 volt, ami köré öt, jobbik esetben hat szék állt. A teríték, a szőnyeghez hasonlóan mintás – vörös színben pompázott.

-       Nem, még nincs itt. –felelte szűkszavúan Jen, miközben egy bizonyos irányba nézett.

Abba az irányba fordítva a fejemet, amerre ő tekintett, nem láttam ott mást csak két fickó. Kik egymással szemben álltak egy – egy pohár pezsgővel. Nem tudtam, hogy kik ők. De nem is érdekelt.

A percek teltek és csak teltek, de Kristen még mindig nem volt sehol. A pezsgős poharak, egymás után cserélődtek előttem, miközben búskomoran révedtem a semmibe. Kívülről más, csak egy egyszerű színésznek lát, míg legbelül egy szánalmas férfi vagyok. Az helyet, hogy élném a színész adta életem, itt csüggedek és búslakodom azon, hogy a szeretett nő nincs itt, s ráadásul egyáltalán nem hajlandó a közelemben lenni.

Tovább kéne lépnem rajta, s elfogadni azt, hogy ő már nem akarja azt, hogy mi együtt legyünk „újra”.

Bár olyan könnyű volna, mint ahogyan kimondtam gondolatban. Bár ilyen egyszerű lenne, ahogyan minden más is ebben az életben. De, nem az. Maga a gondolat is fáj, az hogy ő helyette egy másik nőt öleljek – csókoljak.

Vajon képes leszek rá várni, egy egész életen át? Pláne meg, ha hajthatatlan?

Boldogtalan vagyok nélküle, s attól a tudattól, hogy ő nem akar engem.

De mégis mit csináljak?

Mitévő legyek?

Meg kell próbálnom, elfogadni azt a tényt, hogy mi már soha nem leszünk egy pár. Még akkor is, ha nélküle már nem leszek, igazán boldog…

(Kris szemszög)

Már vagy félórája, hogy Paul-lal (ki az akaratom ellenére is, de elrángatott ide) megérkeztünk a Summitba. Jen-t, Ben és Rob társaságában észre is vettük. Az utóbbi, úgy ült ott, mint aki csak testben lenne itt, s lélekben valahol más helyen. A szíve most, is mint minden alkalomkor, amikor meglátom őt, ezerszeresével dübörgött a szívemben. A fekete öltönyben és a nyakában lévő fekete nyakkendőben, remekül festett. A haja, amiből vágatott is, most is ugyanolyan kócosan állt, mint mindig. 

Látva előtte a ki üresedett pezsgőpoharakat, a szívemben valami megindult. Hogy mi volt az, még nem tudtam rájönni. Köszöntem neki, de ő nem köszönt vissza. A miértjére csak tippelni tudtam. Még pedig azt, elege lett abból, hogy folyton – folyvást gürcöljön azért, hogy megbocsássak neki. Hogy, kezdjük újra.

A percek csak teltek és teltek. A tekintete néha rám esett. Amikben csak is mérhetetlen bűntudat és szomorúság egyvelege keveredett.

Nem próbált meg szóba elegyedni velem. Ami most rosszul esett. Pedig tudtam, vagyis legalábbis sejtettem, hogy lassan elege lesz abból, hogy a kedvembe járjon. Amit egyáltalán nem kértem tőle, s nem is követeltem. Persze, aranyos volt, amikor virágokkal, bonbonokkal… a kedvenc fagyijaimmal, vagy egyéb más dolgokkal kedveskedett nekem. De még se tudtam, fátylat borítani a múltra. Hogy miért is? Magam sem tudom. Pedig, legszívesebben minden egyes adandó alkalommal a nyakába ugortam volna. De mégse tettem.

A szívem sóvárgott utána. Önző módon örültem, hogy nem talált magának egy másik lányt. Mert ha így tesz, nem gondolhattam és álmodozhattam volna róla, hiszen az helytelen lett volna. Lehet, hogy így is ostobaság volt, de úgy éreztem, szükségem van valamire, ha csak buta ábrándokra is, hogy kitöltsék az életemet.

Majd ezt követő percekben minden olyan hirtelen történt. Az épületet hangos sikongások töltötték be. Mire észbe kaptam, addigra a termet fekete sí maszkos alakok utasították az embereket, hogy hasaljunk le a földre. A tekintetemmel Robot kerestem, aki Jent átkarolva hasaltak le. Egy cseppnyi féltékenységet éreztem irányukba. Amit azon nyomban ki is vertem. Hiszen, Jen szereti Bent.

-       Azt mondtam mindenki hasaljon le! –ordította egy mély férfias hang. Ki még az előtt magához ragadott engem, mielőtt én is a földre hasalhattam volna.

-       Engedje el! –harsant fel Rob hangja.

-       Ott maradsz! –kiáltotta neki a férfi. – A lányt is magunkkal visszük.

-       Engem vigyen ő helyette. –ugrott fel Rob, s kelt a védelmembe.

A férfi, egy pár perces gondolkodás után elengedett, majd utasította a többi emberét, hogy mindenkitől az ékszereket, és akiknél netán pénzt találnak, vegyék el. Majd, lassan elhagyni készültek a stúdiót, Robbal együtt, kinek lefogva a karjait rángatták ki.

- Szeretlek Kris! –mondta a szemembe nézve. Majd eltűntek a látókörünkből.

Meghűlve, és megrezzenve álltam egy helyben, és csak is egyetlen egy pontot tűntettem ki a szememmel, még pedig az ajtót. Amin át távoztak. S magukkal vitték életem szerelmét.

Még is hogyan, és miért? Miért pont őt? Miért nem hagyta, hogy engem vigyenek el? Tudom, ez buta kérdés volt. Hiszen féltett engem. Nem akarta, hogy engem bántsanak. A vallomása még most is visszhangzik a fejemben. Szeret még, ahogyan én is őt.

Nem is gondolkodtam tovább.

-       A kulcsot!- fordultam Paul felé, ki ijedt kérdő tekintettel vizslatott. – Add már ide azt a rohadt kocsi kulcsot! –szinte hangosan kiáltva kértem, mire ő azonnal a kezeimbe ejtette a kulcsokat.

-       Nem mehetsz egyedül utánuk. –mondta aggódva Jen.

-       Nem érdekel. Én hibám, hogy elrabolták őt. S abban, hogy utána menjek, senki sem tud megállítani. –mondtam, majd kiszaladtam a kocsiig.

Amiben miután bepattantattam, fordultam ki az autópályára, ahol beletaposva a gázba hajtottam is el a filmstúdióba. Közben abban reménykedve, hogy ugyanabba az irányba mentek a rablók, amelyikbe most én is száguldók…

Na, helló - helló!

Nos, tudom nem volt ez egy izgalmas rész... de gondolom a következő fejezetet már sejtitek, hogy miről fog szólni. ;)

Az előző fejihez írt kommentekre válaszoltam. Amit köszönök, ahogyan a kattintásokat is.

Hogy a következő rész, még ezen a héten felkerül -e? Még nem tudok biztosat állítani. Ugyan is, mint tudjátok, az elmúlt hét csütörtöki napján beszereztem egy kutyaharapást, a bal térdem alatt, s a térdhajlatomban. Amivel pénteken a tetanusz oltás után, bekellet mennem a kórházba, ahol össze is varrták a harapás okozta sebeket. Szombaton szintén a kórházba kellett mennem, csak hogy át tudják kötözni a vart sebet. Vasárnap, meg egész nap pihentem. (Hiszen ez orvosi utasítás volt.) Tegnapi napon, azaz hétfőn, újra a kórházba kellett mennem. S ki is vették a varratokat. Ne tudjátok meg, milyen rossz, s fájdalmas volt. :'(

Legközelebb pénteken kell visszamennem kontrollra. Így ez idő alatt, pedig igyekszem bepótolni a lemaradásaimat a frissítésekkel kapcsolatosan.

Na nem is untatlak titeket tovább. Amint lesz vmi hír a frissről, avagy lesz friss jelentkezem. ;)

Sok puszi mindenkinek!

~Dóry~

UI1: Lenne itt egy blog, ahova Noémi(m) mindenkit sok szeretettel vár. Örülnék, ha őt is megtisztelnétek a véleményeitekkel. De szerintem, ő még jobban örülne neki. ;) * Feel the Music *

A blog címére kattintva, meg is tudjátok lesni az oldalt.  

*.*

UI2: 

Nagyon, de nagyon szépen köszönöm neked Macy Morrow♥ !