46. fejezet

~Helló mindenkinek! Itt is van a folytatás. Az előző fejikhez írt kommentekre válaszoltam. :) Amiket még egyszer köszönök, ahogyan a pipákat is. Igaz ez a fejezet se egy boldog rész, de ilyen résznél nem is lehet boldog pillanatokat belecsempészni, legalábbis én nem szándékoztam. De, a folytatásokban már számíthattok egy - egy boldog pillanatra! ;) Na, nem is fecsegek tovább.
Remélem tetszeni fog ez a feji is, s hogy megtiszteltek majd a kommentjeitekkel!
Kellemes olvasást, és hetet kívánok nektek!

~Devil~
alias:Dóry

UI: A Két vérző szív egymásra lel c. történetemnek, az első fejezetjét már olvashatjátok! :)

(Kris szemszög)

 

Amikor már elterveztem, hogy új életet kezdek, s megpróbálok tovább lépni, erre nem megjelenik? Még is miért? Miért most? Mért nem korábban? Ha aznap, vagy egy héttel később. Avagy egy hónappal később mondta volna azokat a szavakat, amelyeket az elmúlt két órában, akkor még boldogan vetettem volna magam a karjaiba. De, most?

Nem.

Képtelen vagyok rá.

Nem is tudom elhinni, hogy mégis sikerült visszafognom magam. Ha nem mondta volna azt, hogy még mindig szeret akkor talán, de csak talán… még mindig a közelében lehetnék.

Akármennyire is jól esett az a tudat, hogy még mindig engem szeret… mellette mégis fájt ez a vallomása. Túl akartam rajta lépni. El akartam felejteni. Egy esélyt akartam adni Paul-nak.

De, nem! Már mért lenne minden úgy, ahogyan én azt szeretném? Sehogy!

Amikor megpillantottam őt, ott az étteremben azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem. Hogy a sors elég gonosz csúfot űz velem, a reggeli elhatározásom miatt.

Azonban bebizonyosodott, hogy nem a képzeletem játszik velem, hanem a sors. Azaz átkozott sors.

Akármennyire is nem akartam ő rá nézni, azonban az igéző tekintete, vonzotta az enyéimet maga felé. Mind ahányszor a tekintetünk egybe fonódott, annyiszor próbáltam elnyomni az iránta érzett szerelmemet. Nem akartam, hogy hozzám szóljon. Nem akartam, hogy tudja, még mindig szeretem.

Azt akartam, hogy szenvedjen ő is úgy, ahogyan én szenvedtem.

Erre azonban, ezer és ezer olyan tettet tehetnék, amellyel fájdalmat okozok neki, de mégsem teszem. Mert én nem ilyen vagyok.

Egyszerűbb ha, azt lássa rajtam, hogy mennyire fájt a hiánya. Vajon tényleg egyszerűbb?

Nem, nem egyszerű. Hiszen, semmi sem egyszerű, még akkor, sem ha úgy tűnik.

Miért nem tudom utálni? A logika azt diktálja, hogy utálnom kell. Erőltetném, de úgyis hiába. A logika csődje ez az állapot…

***

Egy hét telt el az óta, az éttermi incidensünk óta.

Azóta, a gondolataim „újra” csak körülötte jár. Akármit is tettem ebben az egy hétben, hogy kiverjem a fejemből őt, még sem jártam sikerrel. Bár tudnám, hogy mitévő legyek!

A filmszerepet el szeretném vállalni, de nem tudom, hogy képes leszek –e mellette, azaz vele dolgozni. Eljátszani egy olyan kapcsolatot, melyben már egyszer volt részesünk?! Ha nem is olyan kapcsolatot, mint amilyenben éltük?

-       Kris, kész a vacsoa! –térített vissza a gondolataimból, Paul.

Nem is értem, hogy miért nem hagyott még itt a francba engem. Pedig, ha itt hagyott volna, az jogos lett volna. Hiszen, visszautasítottam őt.

-       Most is ő rá gondolsz, igaz? –kérdezte, miközben az általa készített finom spagettit fogyasztottuk el.

Nem feleltem, csak bólintottam. Átlátott rajtam. Hiszen volt ideje kiismerni engem. Mindig tudta, hogy mikor mire gondoltam. Akármennyire is aranyos, kedves, megbízható, és helyes, mégse lennék képes, tudni, szeretni őt szerelemmel. Pedig ő egy fantasztikus ember. Ő, nálam egy sokkal jobb lányt érdemel. Aki viszonozni tudja az érzéseit.

-       Pedig, nem akarok rá gondolni. El akarom őt felejteni, de így nem tudom. –sóhajtottam fel, beletörődően.

-       Megpróbálni elfelejteni valakit, akit szeretsz, az olyan mintha megpróbálnál emlékezni valakire, akit soha nem ismertél! –csak ennyit mondott, majd felállt az asztaltól.

A tányérját a mosogatóba tette, azután pedig egy apró puszit lehelt a homlokomra, majd magamra hagyott.

Miközben az utolsó mondata szavait értelmeztem, a telefonom örült csörgésbe kezdett. Egy pár percig, azon fi lóztam, hogy hova is küldjem az illetőt. Hidegebb – avagy melegebb tájra?

-       Haló? –szóltam bele.

-       Szervusz Kristen. Remélem nem zavarlak. –áh, de hogy is Jen. Már mért zavarnál? Csak épp a gondolataimmal voltam elfoglalva. –gondoltam magamban.

-       Nem, dehogyis. –feleltem. – Miben segíthetek? –tettem fel ezt a hülye kérdést, amikor is tudtam, hogy miért hívott. Biztosan a döntésem miatt.

-       A döntésed felől szeretnék érdeklődni. Elvállalod a szerepet, avagy sem?

Talán lottóznom kéne. –jelentettem ki magamban. Miközben újra, egy pár másodpercnyi gondolkozóba estem.

Ha tényleg ennyire szeretném eljátszani Alie szerepét, akkor nem futamodhatok meg. El kell viselnem azt a tudatott, hogy nap, mint nap, újra a közelébe leszek. S hogy, újra érintkeznem kell vele.

-       Döntöttem. S elvállalom a szerepet. –jelentettem ki határozottan.

-       Jaj Kristen! Ez… ez, fantasztikus. Nagyon örülök neki. Hidd el, remekül jól ki fogtok jönni Robbal, újra! – mondta magabiztos hanggal.

-       Nem, miatta vállaltam el. S, a munka kapcsolatnál több nem is lesz köztünk. –próbáltam meggyőzni őt. Még ha, magamnak is hazudtam ezzel a kijelentéssel.

-       Na, persze! Majd ez elválik még. – nevette. – Akkor holnap délelőtt tízkor, ugyan abban az étteremben találkozunk, amiben egy hete. Légy jó, Kris.

-       Rendben. Te is. Szia. –köszöntem el tőle.

-       Szia! –köszönt el ő is, s letette.

Mért érzem úgy, hogy Jen valamiben sántikál? –tettem fel magamnak a kérdést, amikor a fürdő felé vettem az irányt, csak hogy egy jó meleg fürdőt vehessek, ami alatt remélhetőleg a gondolataim, egy kis időre elhagynak majd…

(Rob szemszög)

Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket, csak a halál veheti el tőlem örökre. Pedig sokkal kevésbé – drámai módon is elveszíthetünk valakit, ha eljön egy pont és megszakad valami.

És onnantól fogva nem beszélünk vele, nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel, nem érinthetjük szabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket.

Soha többé.

Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál.

És ugyanúgy fáj.

Fáj, hogy szerelmemet szenvedni láttam. Fáj, hogy miattam sírt. A szavai sokkal jobban fájtak, mint az a pofon, amit kaptam tőle. A tenyerem még mindig azon helyen simult, amelyen ezelőtt pár perce még szerelmem tenyere csattant. A könnyes szemei, szinte égették a bensőmet, ahogyan a szavai is, amelyeket hozzám vágott.

Még is hogy rohanhattam le így, ezzel a vallomásommal? Egy idióta barom vagyok! Az nem kétség.

De, legbelül még is tudtam, hogy helyesen cselekszem. Tudnia kellett, még ha ő már… már nem is érez ugyanúgy irántam, mint rég.

-       Rob! Rob! –hallottam meg mögülem, Ben hangját, kinek az érintését a vállamon meg is éreztem. – Sajnálom!

-       Az én hibám! Én hibám, hogy elvesztettem őt. –fordultam felé.

-       Hidd el, minden rendben lesz majd. –igyekezet megvigasztalni.

Amit tiszteltem is benne, de mégse hittem a szavainak. Még ha akartam is.