49. fejezet

"Neki élni kell! - ez az egyetlen egy szó lebegett előttem, mindvégig..."

(Robert szemszög)

  Valójában, soha senki nem tudhatja előre, hogy mi fog vele történni. Nem látunk a jövőbe, még ha legtöbbször úgy kívánjuk is. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Ami van, amikor jó is, de amikor leginkább szeretnénk előre tekinteni, akkor nem lehet.

Mi minden történhet, pár perc leforgása alatt?

Van, aki meghal, van, aki újjá éled. Van, aki megszületik. Van aki, az oltár előtt ál a szerelme oldalán. Van, aki most ad életet egy kis csöppségnek. És még annyi minden történhet, amiről sokan nem is tudnak. Avagy amiről nem is sejtenek semmit.

Minden annyira gyorsan történt. Az egyik percben, még önfeledten ostoroztam magam gondolataimban, amiért így elcsesztem az életemet. A másik percben pedig, már a szemeim előtt csak azt látom, amint egy fegyvert tartanak annak a nőnek az oldalához, aki a világot jelenti számomra. A félelem, úgy járta át a testemet, mint valami veszélyes vírus, egy emberi testet. Azonban ez a félelemérzet fájt. Nem akartam, hogy neki bármi baja is essék, ezért inkább ragaszkodtam ahhoz, hogy engem vigyenek.

Soha nem tudtam volna megbocsájtani, ha vele bármi is történt volna. Inkább én halljak, meg mint ő.  Neki élni kell. Ez az egyetlen egy szó, lebegett előttem mindvégig, ott azon a helyen.

Nem tudom, hogy hova hoztak. De nem is érdekelt.

A kezeimet a fejem fölé kötözték. Hiába próbáltam magam kiszabadítani a csuklóimat borító kötélből. Nem tudtam. Túlságosan szorosra kötötték. Még egy kis ideig próbálkoztam, kiszabadítani a kezeimet. De azonban mikor rájöttem, hogy nem fog sikerülni, felhagytam vele.

~ Mégis miért próbálkozom? –kérdeztem magamtól, egy keserű nevetés között. ~ Semmi értelme sincs. De legalább, Kristen megmenekült.

Vicces, már magamban is beszélek. Csoda, hogy még képes vagyok magammal is szóba állni.

Hangokat, és mintha egy vízeséscsobogást hallottam volna, az ajtó és a rácsos ablak túloldaláról. Azonban, azt a helyiséget ahova hoztak, csak is a fekete sötétség borította. Még a saját oromig se tudok ellátni.

Mégis miért hoztak el magukkal azok az emberek? Miért nem öltek már meg? Mit akarnak tőlem? Mi lehet a többi emberrel ott a film stúdiójában? De, ami a leginkább foglalkoztatott az, az volt, hogy mi lehet Kristennel? Jól van? Vagy esetleg bántották –e? Amint az utóbbi kérdés felmerült bennem, a düh felmérlegelt bennem…

"Nem veszíthetem el még egyszer. ~ Nem tudok nélküle élni tovább, s nem is akarok!"

(Kristen szemszög)

  Ahogyan csak tudtam, úgy tapostam teljes erővel a gázra. A düh és a félelem újra elemei erővel töltötte be testem minden egyes porcikáját.

Ezer és ezer olyan kép peregett le a szemeim előtt, amelyekben Rob összeverve, hallottan fekszik valahol. Minden egyes, ilyen kép végén mérgesen csaptam a kormányra.

-       Még is, miért? –ordítottam hangosan, miközben egy fákkal borította kis földes utat pillantottam meg előttem.

Lefékezve a kocsival, kipattantam a járműből. Majd a kocsi lámpája által megvilágított utat szemléltem. Amin friss kocsi keréknyomokat észleltem. Tudtam, legalábbis bizakodtam az érzéseimben, melyek azt sugallták, hogy Rob erre van.

S azt is tudtam, hogy ebben a ruhában, fegyvertelenül nem fogom tudni kiszabadítani őt. Visszalépve a kocsimhoz, kerestem meg a táskámat, amiből a telefonomat előkapva, tárcsáztam Paul számát. Aki a második csengésnél fel is vette.

-       Kris, hál istennek. Mégis miért nem vártál meg? Hol vagy?

-       Szerinted, miért nem vártalak meg?! Menj haza, és a szobámban lévő nagy ruhásszekrényem aljából, a deszkát ki tudod venni, s ott találsz egy fekete utazótáskát. Azt, és egy kényelmesebb ruhát hozz magaddal, a…

-       Mi? Mégis mi van abban a táskában? Kris, ugye nem az, amire gondolok?!

-       De az. Nem hittem, hogy még használni fogom egyszer. De, most muszáj, leszek. –mondtam, majd lediktálva az irányt, ki is nyomtam a telefont.

Ideges voltam, amiért az élet így kiszúrt velem/velünk. Ha, megmondtam volna Robnak, hogy már nem haragszom rá, és hogy még mindig szeretem. Akkor, talán most együtt lehetnénk. S nem kellene attól rettegnem, hogy neki bármi baja is esik…Nem veszíthetem el még egyszer. Nem tudok nélküle élni tovább, s nem is akarok…

***

Egy olyan félóra elteltével, Paul is megérkezett. Kitől elvéve a ruhákat, ültem be a kocsim hátsó ülésére ahol át is öltöztem. Előhalászva egy hajgumit a táskámból, lófarokba kötöttem a hajam. Majd, a táskában lévő fegyvereket dugdosgattam el a ruháim alá.

-       Biztosan egyedül akarsz odamenni? –kérdezte Paul, aggódva.

-       Igen, biztosan. Ha ketten megyünk, nagyobb veszélybe sodorhatnánk Robot, mintha egyedül mennék. –mondtam, mikor végezetül egy mini kést dugtam a csizmámba.

-       Ígérd, meg hogy épségben kijöttök onnan.

-       Ígérem! –majd egy gyors ölelést váltva, mentem a kocsi nyomok után…

"Nem tudnék azzal a tudattal élni,  hogy én is részese voltam annak a nőnek a balesetéért akit szeretek, s akit ő szeret..."

(Paul szemszöge)

  Édes istenem, mégis mi a fenéért egyeztem ebbe a tervbe bele? S ha Kristen véletlenül, komolyabb sérüléseket hagy a felbérelt, „kamu” rablóinkon? S én ostoba, meg még a fegyvereit is elhoztam, s oda is adtam neki. De mégis, mit tehettem volna? Ha elmondtam volna az igazságot, akkor nem hitte volna el azt, hogy Rob erről mit sem tud. Utána meg nem mehetek, hiszen megígértem.

Ki kell találnom valamit, de mégis mit?

Meg van, beszélnem kell Jenékkel. Azonnal tárcsáztam is őket.

-       Paul, végre. Megtaláltad? –kérdezte aggódva Jen.

-       Igen, meg. De azt hiszem, nagy ostobaságot követtem el. –húztam el a szám.

-       Ahogyan mi is. De, te mégis mit, s honnan tudod? –kérdezte.

-       Onnan, hogy én magam adtam oda neki a kért fegyvereit. –válaszoltam.

-       Óh… nos, akkor az még sem volt olyan nagy ostobaság. –mondta.

-       Már hogyne volna ostobaság? Hiszen, ha véletlenül komolyabb sebet ejt az embereiteken? –kérdeztem, felháborodva.

-       Nem… vagyis, az én bugyuta ötletem volt az a nagy ostobaság. Ugyan is az embereink, elárultak minket. Miközben mi azt hittük, hogy csak színjáték az egész, közben ők ezt izzik – vérig komolyan gondolták. Váltságdíjat követelnek Robért. S ha holnap, azaz pontosabban ma délig nem szállítjuk le a pénzt, Robertet megölik. –mondta rémülten.

-       Hogy mi? Nem. Ezt most nem mondod komolyan?!

-       De… sajnálom. Én nem így terveztem. Azonnal Kristen után kell menned. Vagy nem is. Nem mehetsz utána, mert téged egyből kiszúrnának. Jobb lesz, ha visszajössz ide s beavatod az FBI-t, hogy merre is lehetnek Krisék. –mondta, majd egy „szia!” – után le is tett.

Remek, most aztán jól benne vagyunk a slamasztikában. Ezt aztán elszúrtuk. Bár, utána jártam volna azoknak a fickóknak, amiért olyan gyanúsak voltak számomra. De, Jenék meggyőztek arról, hogy rendes emberek. Hát, nagyon rendesek, amikor valóban váltságdíjat követelnek Robért, mert ha nem megölik. Ha ezt Kris megtudja, hogy a mi kezünk is benne volt. Tuti ki fog akadni. Sőt mi több, ki fog nyírni minket. Pláne meg, ha Robnak bármi baja is esik.

Miközben visszaindultam a stúdióba, magamban azon imádkoztam, hogy Kris sikerrel járjon, s hogy ne essen egyiküknek se, semmi baja. Mert akkor azt soha egyikünk se bocsájtaná meg magának. De legfőképp én sem, magamnak.

Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy én is részese voltam, annak a nőnek a balesetéért, akit szeretek, s akit ő szeret. Mert, ha még ő meg is úszná, de Rob nem. Akkor Kristen abba bele fog roppanni. Amit, én nem tudnék elviselni.

Egyszer már elveszítette őt, de még egyszer már nem hinném, hogy kibírná nélküle.

Nem akarom, őt többé úgy szenvedni, látni, mint az elmúlt két évben láttam… 

~Helló - belló, mindenkinek! Most csak ennyi volt a friss. Tudom, legszívesebben kinyírnátok amiért, még húzom azt a bizonyos részt amire már vártok egy pár fejezet óta. De, én úgy hiszem, hogy előtte kell egy kis felcsigázás hozzá. Ami csak még jobban ráhajlást nyer majd arra a részre, amelyik a történet végét fogja palástolni. Ezzel még nem azt kell érteni, hogy már az ezt következő fejezet lesz az utolsó. (Bár, lehetne...) Hanem azt, hogy először szerettem volna megismertetni veletek a történések jelenetét. Mármint, hogy mi s hogyan történt, és alakult. Mi váltotta ki ezt a helyzetet, stb...

A következő fejiben, pedig mondhatni olyan lesz mintha valami krimi sorozatot, avagy filmet látnátok, amiben izgulhatunk a szereplőkért. ;) Legalábbis én ilyenre szeretném tervezni az 50. fejezetet. Amihez igyekszem összeszedni a gondolataimat. Amihez egy kis időt kérnék majd. (ha lehet)

Ugyanis egy részletes, kissé akció dúsabb jelenetek megformálásához, szükségem lesz egy kis időre. Ezért, lehet hogy késni is fog majd a friss. :$

Amiért előre is bocsánatot szeretnék kérni.

Kérdés: Hogy tetszett ez fejezet? Mit gondoltok 'Paul"-ról? Szimpatikus számotokra? Vagy nem? Várjátok már azt az 50. fejezetet?

Love

~Dóry~