37. fejezet

….egy évvel később….

( Kris szemszög )

Az idő néha észrevétlenül halad, áramlik, szalad, és semmi sem függ attól, hogy egy óra múlt-e el, vagy kettő, vagy három, máskor pedig néhány rövidke másodperc, az időnek egy parányi töredéke olyan fordulatot hoz, aminek következményei hosszú éveken át éreztetik hatásukat.

Egy éve már, hogy a kis Sophie megszületett. Ki egyre tüneményesebb kis csaj. A családban, mindenki teljesen odáig van érte. Ami nem is csoda.

Eleinte, rossz volt nézni barátnőmet, amint félre vonultan sírásba kezdett.

Hogy miért is? Ez egy szomorú történet.

Még kislány korában, egy autóbalesetben vesztette el a szüleit. S egészen tizennyolc éves koráig, a nagyszülei nevelték fel. De sajnos, már ők sincsenek az élők sorában.

S ilyen alkalmakkor igazán szüksége van egy lánynak/anyának az édesanyjára.

De még is örömmel könyveltem el azt, hogy anya szinte a saját lányaként tekint barátnőmre, ahogyan reám.

De, nem csak anya tekint úgy barátnőmre, és a „kis családjára”, családtagként, hanem a többiek is egyaránt.

Bár, Cameron egy időben szerelmes volt belé, de ahogyan Nikki betoppant az életébe,a szerelme már nem az Ashleyé volt. Hanem Nikkié. Aminek, szintén feltétlenül örülünk.

Sok szép pillanatot, könyvelhettünk el ennek az egy évnek. Bár, voltak rossz pillanatok és apró veszekedések, de még is meg tudtuk őket oldani…

-       Kicsim, készen vagytok már? –kiáltott be anyám a szobámba. – Már mindenki, csak rátok vár.

-       Igen, már készen vagyunk. –mondtam.

Barátnőmre pillantottam, ki kissé ideges arccal de, mégis mosolyt erőltetett az arcára.

-       Nyugi. Nem lesz semmi baj. –próbáltam megnyugtatni.

-       Jó. De mégis, mi lesz, ha .. ha Kellan meggondolja magát. És, nem akar majd elvenni? –kérdezte, idegesen.

-       Ha nem akarna elvenni, akkor ne állna ott kint, az oltár előtt. Arra várva, hogy te ott mellette állj, s kimondjátok azt a boldogító igent. Szeret téged, s ezt már számtalanszor be is bizonyította. Úgy, hogy nagy –és mély levegő.

Miután, sikerült lelket öntenem barátnőmbe, óvatos léptekkel sétáltunk ki a kertbe. Amint elértük a sorba tett székek közötti vörös szőnyeget, barátnőmet a „leendő apósa”, Steven kísérte az oltárhoz.

Beállva Mary, és Nikki mellé a tekintetemet szerelmemre emeltem. Ki ugyan így tett. Egymás szemeibe révedve, mind a ketten elmosolyodtunk. Hihetetlen, hogy már több mint másféléve együtt vagyunk. De, napról – napra egyre jobban beleszeretek. Ami szerintem, nem is nagy baj. Hiszen, ha tudod hogy ő is szeret, akkor az csak előrébb visz téged.

Egy pillanatra, elképzeltem magunkat amint én egy gyönyörű szép fehér ruhában, míg Rob fehér ingben, fekete zakóban és nadrágban állunk az oltár előtt, és egymásra szerelmes pillantásokkal nézve, mondjuk ki az egy életre összekötő szót.

Milyen szép is lenne! –gondoltam magamban.

Miután Ashley és Kellan kimondták a boldogító igent, és megcsókolták egymást a vendégekkel együtt mind örömittasan örvendeztettük őket. Kellan, miután elszakadt feleségétől, Sophie-hoz lépett, ki anya karjaiban édesen kacarászott boldogan.

-       Gyere ide, kis kacagó törppillám. –pörgette meg a karjaiban, egyetlen kis lányát.

-       Gratulálok! –öleltem meg, közben barátnőmet.

-       Köszönöm. Köszönöm, hogy számíthattam rád.

-       Rám mindig számíthatsz. Ne feledd. –suttogtam a fülébe.

Majd, Kellanhoz lépve, gratuláltam neki is.

-       Hálásan köszönök neked mindent Kris. Nélküled, nem itt lennénk. –ölelt szorosan magához.

-       Ha, még egyszer ezzel jössz, én esküszöm, hogy seggbe foglak rúgni. Hiszen, a barátaim vagytok. Sőt mi több, ti is a családom vagytok. Igaz kicsim? –fordultam, a kíváncsian tekintő kis Spohie-ra.

Ki, kacarászva nyújtózkodott felém. Ekkor, Kell az én karjaimba adta őt.

-       Keressük meg, a kereszt aput. Jó? –kérdeztem meg tőle.

Mire, a válasza egy hatalmas mosoly volt.

-       Csak, nem engem keresnek a szépséges hölgyek? –hallottam meg, közvetlenül a fülem mögül, hangját.

-       De, éppen magát kerestük. –fordultam vele szembe.

Az egyik karját a derekamra csúsztatta, míg a másikkal a keresztlányunk arcocskáját simogatta meg.

Először, Sophie homlokára nyomott, egy apró puszit, majd az ajkaival az enyémeket érintette meg…