36. fejezet

*Sziasztok! Itt ismételten, Rika Dóry barátnője. Mikor megnéztem a hozzászólásaitokat az előző bejegyzésnél és (Dóry email-jeit), hatalmas mosoly az arcomon közvetítettem drága barátnőmnek, hogy mennyien is aggódtok érte, és szeretnétek, hogy jobban legyen. Jó érzés volt látni őt újra mosolyogva látni, ahogyan az üzeneteiteket olvastam fel neki. :) Bár még mindig nagyon beteg, de mivel van olyan erős, hogy össze szedje magát, remélhetőleg hamarosan újra itt sündöröghet és dobálhatja fel majd a fejezeteket. ;) Nos, itt lenne a folytatás. Amelyről csak annyit tudnék mondani, hogy meglátszik hogy én írtam. xD... Bár... Dóry is elég sokat segített nekem benne. Nos, de azért remélem, hogy értékelni fogjátok majd az igyekezetemet. (ugyanis még soha eddig egy egész fejezet még nem írtam.. :$) Jó-jó.. nem is pofázok itt. :P A kövi fejihez csak is Dóry mellett fogok csak hozzá fogni, ugyan is ő jobban ért hozzá mint én ;) Dóry, mindenkinek az üdvözletét és a köszönetét küldni. És puszil mindannyitokat.Legyetek "rosszak". ;) Üdv:Rika

( Kris szemszög )

...mivel barátnőmnek, és a kis gyönyörűségnek még pihennie kellett, ezért képtelenek voltunk magukra hagyni őket. Látszódott Kellanon is, hogy nem szívesen hagyná őket magukra, de nem volt más választása. Ugyan is szegénykém is eléggé kimerült.

Hazaérve az otthonunkba, mindenki a szobájába vonult, ahogyan mi is Robbal az én szobámba. Levetve magunkról a ruháinkat, fehérneműben állva kutattam Rob pólói között, ahonnan egy combig érő zöld póló akadt a kezembe...hm.. nem is tudtam, hogy Robnak ilyen színben is vannak ruhái. Magamra kapva azt, bújtam be a már fekvő szerelmem mellé, ki körém fonva a karjait húzott magához egy lágy csókra, majd mind ketten mély álomba merültünk..

Reggel finom kávé illatra, és puha érintésekre ébredtem. Felnyitva szemeimet szerelmemmel találtam szembe magamat, ki féloldalas mosolyra húzta ajkait. De mielőtt azonban szólásra nyithattam volna a számat, ajkait az enyémeken éreztem.

Az a pillanat, amikor megcsókolsz valakit, körülötted minden elhomályosul. Hirtelen megszűnik minden, csak ti ketten léteztek. Rádöbbensz arra, hogy ő az, akit életed végéig csókolnod kell és csókolni akarsz. Egy pillanatig átélheted ezt a csodát. Egyszerre tudnál sírni és nevetni, mert boldog vagy, hogy végre megtaláltad, és félsz attól, hogy valaki talán elveheti tőled.

Elválva egymás ajkaitól, szerelmem vissza bújt mellém, majd együtt fogyasztottuk el a reggelit...

Reggeli után, egy közös fürdés után –amely sajnálatunkra csak annyiból ált, hogy megmosdassuk egymást-, felöltöztünk, majd miután lófarokba kötöttem a hajamat, Robbal egymást kezét fogva mentünk le a konyhába, ahol csak anyát, Claire-éket és Kelt találtuk.

-Jó reggelt! –nyomtam egy puszit anya arcára.

-Nektek is jó reggelt! –köszöntek vissza.

-Hát a fiúk? –tettem fel a kérdést.

-Még alszanak. –felelte anya.

-Óh...

Csupán csak ennyit mondtam, majd Kel-lel megbeszéltük, hogy együtt megyünk be Ashley-ékhez...

A kórházba érve, sajnálatunkra még várnunk kellett egy kis ideig, ugyan is barátnőm éppenséggel a kis szépségünket etette meg. Negyed óra eltelte után, már bemehettünk hozzájuk. Egész délelőttöt töltöttünk bent nálunk. Jó érzés volt látni, barátnőmet és Kellant, a kis Sophie-val együtt..

Délután egy óra után döntöttünk, úgy Robbal, hogy hármasba hagyjuk az újdonsült kis családot. A kocsiban ülve, eszembe jutott az álmom, mely olyan élethűnek tűnt. Mintha, az az esemény már megtörtént volna egyszer.

-Mi a baj? –szorította meg Rob az ölembe nyugvó kezemet. –Valami aggaszt, látom.

-Semmi különös.. csak volt egy álmom. Ami nem hagy nyugodni. –mondtam felé fordulva.

-Elmeséled? –kérdezte.

Egy kisebb levegő vételt véve, nyitottam szólásra ajkaimat.

-Egy vízeséses pataknál voltunk, amely gyönyörű látvány nyújtott, és minket, azaz kettőnket láttam ott amint egymást öleljük. S azért nem hagy nyugodni, mert... olyan érzésem van, mintha már ez a valóságban is megtörtént volna már. –meséltem el neki, az álmomat.

Mire, ő csillogó szemekkel rám mosolygott.

-Köszönöm, hogy elmondtad. –lehelt egy apró puszit a kézfejemre.

Majd, tovább hajtott. Némán ültünk egymás mellett. Nem néztem az utat, hogy hova is megyünk, mert a gondolataim csak is az álmom körül forogtak. S egyáltalán nem értettem szerelmem viselkedését sem.

Gondolataimból, szerelmem ábrándított ki.

-Hm? –pillantottam rá.

-Megérkeztünk. –szólalt meg.

Körbe tekintettem hát, de egyáltalán nem volt ismerős a hely. Csupán fák borította területet véltem fel pillantani. Rob kiszállt a kocsiból, majd az én oldalamra érve nyitotta ki nekem az ajtaját, és segítő kezet nyúlva szálltam ki én is a kocsiból. Miután becsukta a kocsi ajtaját, összekulcsolta ujjainkat, majd elindult velem beljebb a fák sűrűjébe.

Mind addig értetlenül álltam ehhez az egészhez, amíg rá nem tértünk egy ösvény szerűségre. Melyet fel ismerni véltem az álmomból. Tovább menve elértünk ahhoz a bizonyos vízeséshez melynek a szépsége így a valóságban még elkápráztatóbb volt. Rob elengedve a kezemet, a kezeit a derekamra simította, s érdeklődő tekintettel nézett rám.

-Ez, hihetetlen. –mondtam lenyűgözve. –Te már egyszer elhoztál engem ide. Ugye?

-Igen. Pont azon a napon hoztalak ide először, mikor a baleseted történt.-mondta, kissé bánatos szemekkel.

-Sajnálom, hogy nem emlékeztem rá. De örülök, hogy újra elhoztál ide, s hogy újra gyönyörködhetek ennek a helynek a szépségében. Szeretlek. –nyomtam szerelmes csókot ajkaira.

-Én is szeretlek...