27 - 28. fejezet

 

( Kris szemszög )

Mért ilyen nehéz, és bonyolult az élet? Mért nem élhet az ember tovább boldogan, amikor boldog? Miért, kell az egyik pillanatról a másikra felborítani azt a meghitt pillanatot amiben, éltünk?

Mindannyian keressük a válaszokat. A tudományban, az életben, mindenben. Néha a válasz alig egy karnyújtásnyira van tőlünk. Máskor pedig akkor kapjuk a választ, mikor még fel se fogtuk, hogy kérdeztünk valamit. Néha a válasz meglepetésekkel szolgálhat, és néha, mikor már végre megtaláltuk a választ, amit kerestünk, egy csomó kérdés marad megmagyarázatlanul.

Már késő este volt, amikor a könnyeim elapadni látszódtak, majd úgy döntöttem, hogy veszek egy meleg zuhanyt, aztán míg mindenki az igazak álmát alussza, addig én becsomagolok magamnak egy pár ruhát. Ki lépve apám dolgozó szobájából, mentem át a szobámba, azaz már a Robbal közös szobánkba. Amint beléptem a szobámba, kissé meglepetten vettem tudomásul, hogy Rob nincs bent. Ezek szerint, vagy még lent van, vagy a saját szobájában van. De jobb is most. Bár szívem szakad bele, mégis jobb hogy most nincs itt. Mert, akkor amit eldöntöttem magamban, félek hogy visszahátrálnék, s akkor mindent tönkre tennék azzal, hogy itt maradtam.

Magam után, becsukva az ajtót a szekrényemhez léptem, ahonnan kivettem egy farmert, egy felsőt, és tiszta fehérneműt. Majd a kezembe véve, léptem be a fürdőszobába, ahol levetve magamról a kék szatén ruhámat, álltam a forró víz alá.... Frissen lezuhanyozván, és felöltözvén mentem vissza a szobába. Ismételten a szekrényhez lépve, az aljáról a bőröndöt az ágyamra rakva, kezdtem bele rakosgatni egy pár ruhát. Amint a pakolással végeztem, becipzároztam a bőröndöt, majd a fiókomhoz lépve elővettem egy levél papírt és egy tollat. Amiben, üzenetet írtam Robnak és anyáéknak. Majd ketté hajtva a papírt, emeltem fel a bőröndömet s néztem be egyenként a családtagjaim szobájába. Anyánál kezdtem,  csókot lehelve a homlokára, könnyes szemekkel, hagytam el a szobáját, majd a mellette lévő szobába léptem, ahol barátnőm és az ő mackója is az igazak álmát aludta már. Őket követvén, Cam szobájába mentem, ahol Nikkit pislantottam meg, bátyám ölelő karjai között. A látvány, kis mosolyt csalt az arcomra. Mert örültem bátyám boldogságának. Ezután Chris szobájába mentem, ki mellett mint eddig szinte minden este Marie barátnőm feküdt, néztem őket egy rövid ideig.

S végül, szerelmem szobájába léptem, kinek arcán a nyugtalanságot és a keservességet vettem észre. A szívembe, erős és mérhetetlen fájdalom tódult, mert tudtam, hogy miattam ilyen. Miattam nyugtalanul alszik. Ebben, a szent pillanatban mélységesen gyűlöltem magam. De nem maradt más választásom. Közelebb sétálva hozzá, takargattam be, s egy apró csókot lehelve ajkaira, simítottam végig arcán.

Az ágya melletti kis komódra, letettem a levelemet, majd még egy utolsó pillantást vetve szerelmemre hagytam el a szobáját, s egyúttal a házat is.

Majd a kint rám várakozó taxiba beszállva, utasítottam a sofőrt hogy vigyen a reptérre....

.....napokkal később......

Napok teltek el, azóta hogy eljöttem otthonról. Ami, egyrészről jó ötlet is volt, másrészről pedig nem. Mert hiányzik ő, és a többiek. De legeslegjobban ő hiányzik. Vajon, mi lehet vele? Mit csinálhat most? Gondol –e rám? Vagy, meg gyűlölt, és soha nem akar majd látni? ... Ehhez, és ilyen gondolatok cikáztak a fejemben az elmúlt pár napban, mióta itt vagyok Kansasban, a nagymamámnál. Kit, apa halála óta nem láttam. Ahogyan engemet, úgy őt is meglepte ama döntésem, hogy éppen ide menekültem el, hogy ki szellőztessem a fejem. Köztudott, hogy anya és a nagyi ki apai ágon, a nagymamám, apa halála bekövetkeztében nagyon is összekaptak. Habár, azelőtt se nagyon kedvelték egymást. Hogy ennek mi is az igazi oka, azt soha nem tudtuk meg.

Emlékszem, mikor még kis gyerekek voltunk, és még apa is élt, sokszor elhozott bennünket minden szünetben, egy vagy két hétre ide a nagyihoz. Ahol, a napraforgók között  mindig a bátyáimmal és Robbal egyetemben sokszor fogócskáztunk, bújócskáztunk és segítettünk is a nagyinak beszedni a termést. Mennyivel másabb volt még akkoriban. Egy nagy boldog család voltunk, ahol anya és a nagyi között lévő viszály kívül minden  békés volt...

-Kicsikém, gyere egyél valamit. Mert mióta itt vagy, azóta alig ettél valamit. Azután, pedig elmeséled nekem, hogy mi nyomja kis szívedet. Rendben? –kérdezte, meg nagyi miközben bejött hozzám a szobába.

-Rendben. –feleltem.

Majd, fel rugószkodva az ágyból, a nagyimmal az oldalamon mentünk le a konyhába, ahol ő már készen fel is tálalta az ebédet.

Ebéd után, kiültünk a kert egyik részén lévő hintaágyra, a hintaágy mellé pedig leraktuk egy kis tálcára a nagyi által készített finom limonádét, és rágcsálni valót... majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy a szavak csak úgy dőlnek belőlem. Ezzel elárasztva, a nagyimat az érzelmeimmel és a velük járó fájdalmas, boldog eseményeimmel.

-Tudod, kicsikém ahogyan apád mindig is hitte, a fájdalom az egyetlen, ami az embert igazán élteti. A fájdalom megmarad, míg a gyönyör mindig elillan, akár egy füstfelhő, ha megpróbálják megragadni. A fájdalom megkeseríti, de úgy tűnik, egyben össze is tartja az életet. Ráébreszti az embert, mennyire kicsi, gyenge és sebezhető is valójában. A fájdalom a legelemibb dolog, ami az embereket előreviszi, összefűzi és megmutatja, milyenek is valójában.  Eszünkbe juttatja,  hogy csak halandók, a természet parányi részei. –idézte apám, szavait bölcsen.

S ekkor jöttem, rá hogy mennyire is igazak apám szavai. Hiszen amennyi keserű, és fájdalmas emlék a szívemet marja, mind az éltetet ez idáig. S ha nem lenne fájdalom érzete az embernek, ami a szívét mutatja, az nem is él igazán.

-Köszönöm nagyi. –öleltem meg szorosan. –Szeretlek.

-Nem kell megköszönnöd. Hidd el, Robert remek srác. Csak félt téged. Ne, hagyd hogy egy kis ostoba féltékenység tönkre tegye mindazt a szép és jót, amit eddig elértél/elértetek. Menj, s mentsd ami még menthető.

Letörölve a kicsorduló könnyeimet az arcomról, nyomtam egy csókot nagyi arcára, s már rohantam is vissza be a házba, fel a lépcsőn abba a szobába, ahol elszállásoltam magam erre a pár napra.

Mikor meg bizonyosodtam, hogy mindent elpakoltam a bőröndömbe, lefele húztam magam után a lépcsőn, aminek az alján a nagyi, kissé szomorkás, ám mosolygós arcával találtam magam szemben.

-Köszönök mindent nagyi. Köszönöm, hogy itt maradhattam, s hogy meghallgattál, és tanácsot is adtál. –öleltem meg búcsúzásul.

-Nagyon szívesen kincsem. Hiszen, mire valók a nagymamák, ha nem arra, hogy meghallgassák az ő kis unokájukat, s hogy a helyes útra térítsék? Nagyon, boldoggá tettél azzal, hogy hozzám jöttél. Itt bármikor otthonra lelsz. Na, siess míg itt nem marasztallak túlságosan is. –mondta nevetve.

Integetve, hagytam el az integető nagyit, majd erőt véve magamon, szálltam be a taxiba, s indultunk is a reptérre.

A reptérre érve, épp hogy megtudtam venni a jegyet, ugyan is a Los Angelesbe tartó gép, már indulni készült.

Felszállva a gépre, egészen Los Angelesig, azon idegeskedtem, hogy hogyan is kérjek bocsánatot az ostoba viselkedésem miatt....

( Rob szemszög )

Az éjszaka álmatlanul, és egyben rosszul is aludtam. Mind ahányszor felébredtem az éjjel folyamán, a szemeimmel és a kezeimmel Krist kerestem. Majd mikor rádöbbentem, hogy a tegnapi esti beszélgetésünkkor mit kért tőlem, férfi létemre, könnyezni kezdtem....lehet hogy hülyén fog hangzani, de az éjjel egyik alkalom adtán, olyan volt mintha Kris itt lett volna velem, s az ajkait az enyémekhez érintette. De ezt a feltevést, szomorúan el is vetettem. Kimászva az ágyamból, a szemem megakadt a komódomon lévő ketté hajtott levél papíron. Értetlen tekintettel fürkésztem mind addig azt a papírt, amíg Ashley idegesen, és kétségbeesetten bennem rontott a szobámba.

-Rob, nem láttad Krist? –kérdezte, Ash. –Mert nincs sehol a házban.

-Tegnap este óta nem láttam őt. De, hogy – hogy nincs sehol? –a hangomból, az én kétségbeesésemet is magasan fokozaton lehetett hallani.

-Épp a segítségét akartam kérni tőle... s mikor a szobájába, mentem nem találtam sehol. Aztán benéztünk ide hozzád is, de csak tégedet találtunk, de még akkor aludtál. Majd, aztán mivel az ágya ugyan úgy be volt vetve mint ahogyan tegnap, azaz érintetlen volt az ágya, a házban kezdtük el keresni. De sehol sem találtuk. –kezdett, a hangja sírássá válni.

S ekkor a tekintetemet visszaemeltem, a ketté hajtott papírra, majd a kezembe véve szét nyitottam, és fel ismerni véltem benne szerelmem kézírását.

Majd, kézen fogva Asht, mentünk le a nappaliba, ahol a többiek idegesen toporogtak. Amint meghallották a lépteinket felénk kapták a tekintetüket. Leérve, elengedtem Ashley kezét, majd hangosan elkezdtem fel olvasni szerelmem írását.

„Sajnálom, hogy így minden búcsúszó nélkül, egy ketté hajtott levél papírt hagytam magam után. De másképp nem tudtam volna, azt meg tenni amit megtettem. Bár a szívem sajdul bele, hogy itt kell hagyjalak titeket egy kis időre, de nem tehettem mást, Túl sok minden összejött, ezalatt a pár év alatt. Apa halála, a New Yorkba utazásom, Kevin, és Mark elvesztése, a Robbal való párkapcsolatom, Cam állás ajánlata Kaliforniába, amit el is fogadott, A Robbal való kis vitánk az elmúlt este, ráébresztett arra, hogy időre van szükségem, arra hogy letisztázzam magamban az elmúlt eseményeket, történéseket. Nem akarom, azt hogy felelőtlenül döntsek a sorsomról. Egy kis idő, mire minden letisztázódik bennem.

Rob: Szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban. Ezért is döntöttem úgy, hogy elutazom egy párnapra, mind addig amíg helyre nem teszem magamban a dolgokat. Még ha a szívem, is sajdul bele, hogy itt kel hagyjalak, tudom hogy ez az egyetlen megfelelő döntés, amit hozhattam. Szeretlek.

S kérlek, bocsássatok meg nekem amiért, ehhez a döntéshez folyamodtam.

Kristen”

Elment, itt hagyott.

Az ujjaim közül, a földre hullott az imént elolvasott levél. A lelkemben, és a szívemben keserves üresség támolygott. Nem tudtam, itt állni, s érezni a körülöttem lévők tekintetét. Így felrohanva az ő szobájába, kulcsra zárva magam mögött az ajtót, ültem le az ágyra.

A közös emlékeink, jelentek meg szemeim előtt. Ezzel, még jobban kínozva magamat.

A fájdalom olyasvalami, amit saját magunknak okozunk. Mások tehetnek veled egy és mást –megüthetnek, megkéselhetnek, megpróbálhatják eltörni a karod -, de a fájdalmat te magad hozod létre.....

Napok teltek el, úgy hogy egyebet se csinálok, itt gubbadok szerelmem szobájában. Közben magamban, azt kívánva, hogy újra a karjaim között tarthassam.  

Szombat, este van de Kris még mindig nem jött haza. Kitudja, hogy hova mehetett?!

-Na, jól van Robert Thomas Pattinson. Ebből elég legyen. Nem ülhetsz, itt azon keseregve és búslakodva, és magadat hibáztatva azon, egyedül is csak te tehetsz arról hogy Kristen elment. Mert ez nem igaz. Előbb – utóbb , úgy is ez lett volna.  Hidd el, visszafog jönni. Mert szeret téged. És, attól hogyha magadba roskatsz attól nem fog minden helyre jönni. Menj, mert a fiúk csak rád várnak. –utasított Jules.

Kinek szavai hallatán, rádöbbentem hogy igaza van. Puszit nyomva az arcára, lementem a nappaliba, ahol a fiúk meg könnyebbült tekintetükkel találkoztam.

-Mehetünk? –tette fel a kérdést Kellan.

-Mehetünk. –mondtam, habár azt se tudtam, hogy hova is.

De ez most nem számított.

Fél óra kocsikázás után, egy erdei tisztáshoz értünk, ahol egy emeletes ház szerűséget pillantottam meg. Kiszállva a kocsiból, Kell a kezembe adott egy kulcsot, mire kérdő és értetlen tekintettel néztem rá.

-Csak menj be, mi is megyünk mindjárt és visszük a piát is amit hoztunk. –kacsintott Kell.

Kissé furcsállottam ezt az egészet, de úgy tettem ahogyan utasított. A ház ajtajához érve, a kulcsot bele illesztettem a lyukba, majd fordítva a záron, lenyomtam a kilincset, ami ki is nyílott. Beljebb lépve a házba, a tekintetemet körbe vezetve, égő gyertya fények fogták meg. Na, most aztán tényleg furcsállottam ezt a helyzetet. Mégis mi a francnak hoztak el ide, a fiúk? S mik ezek a sok meggyújtott mécses?

Nem tudom mi vezérelt arra, hogy kövessem az égő mécsesek útját, de  követtem. Ami egészen az emeletig volt teli rakva. Felérve az emeletre, azt hittem hogy a szemeim kápráznak. De mikor, a kezeimmel dörzsöltem meg a szemeimet, kiderült hogy nem kápráznak a szemeim. Mert az ami a szemeim elé került látvány, az valós. Vagy egy álom? Ugyanis őt találtam ott, teljes egészében. Amint a tekintete az enyémmel összefonódott tudtam, hogy tényleg itt van.

Közelebb lépve hozzá, egy pillanatra megtorpantam, mert nem tudtam, hogy mi tévő legyek, de aztán az ösztöneimre hallgatva, az ölelésembe zártam. Amibe, ő készségesen bele is simult.

Talán, percek vagy órák telhettek el azóta, mióta a karjaimba tartottam őt, de nem érdekelt se a tér se az idő, ebben a pillanatban. Csak is ő.

-Sajnálom. Kérlek bocsáss meg. –szólalt meg, kis idő múltán.

-Ne, ne szólj egy szót se. Kérlek. Mert, akinek itt bocsánatot kell kérnie az én vagyok. Bocsáss meg kérlek. –simítottam az ujjaimat végig a puha arcán.

-Szeretlek.

-Én is szeretlek. –suttogtam közel, az ajkához hajolva.

Amihez pillanatokon belül el is értem. Amint megízlelhettem finom ajkait, a szívemet újra boldogság lepte el.

( Kris szemszög )

Amint, a gépem leszállt Los Angeles repterén, és leszálltam a gépről, az első velem szembejövő taxist, leintettem majd bepattanva a hátsó ülésre, a bőröndömmel együtt.

A házunkhoz érve, kiszálltam a taxiból, majd nagy levegőt véve,  lépdeltem az ajtóhoz, aminek a kilincsét lenyomva, léptem be a meleg otthonomba. Amint, a nappaliba értem az összes szempár rajtam állapodott meg. Mindenki itt volt, kivéve Robot. Ez szomorúsággal öntött el.

-Kislányom. Édes istenem, úgy aggódtam érted. Kérlek, többet ne csinálj ilyet. Na, gyere ide. –mondta, anya örömmel a hangjában.

-Bocsánat. De tényleg nem volt más lehetőségem. De most már újra itt vagyok. S ez a fontos. –mondtam, könnyes szemekkel.

Anya ölelését, először a bátyáim vették át, majd Ash, Marie és Kellan.

Mielőtt azonban rákérdezhettem volna, hogy Rob hol van, anya elmesélte, hogy Rob azóta mióta megtalálta és elolvasta a levelemet, a szobámban roskadt, éjjel – nappal. Szomorúan, hallottam, hogy miattam lett ilyen Rob. Tudtam, hogy ha most felmennék hozzá, akkor az mind kettőnk számára fájdalmasabb lenne. Így, egy ötletet összekovácsolva a fejemben osztottam meg a családom tagjaival. Akik, örömmel kapcsolódtak bele a tervembe. Míg, anya fel ment Robhoz, hogy észhez térítse valamennyire, mi a lányokkal elmentünk, a Kellan által vett házba. Ahol mécsesekkel teli rakosgatva a nappalit, és a lépcsőt, vártuk a fiúkat, hogy elhozzák ide Robot. Amint, meghallottuk Kell kocsijának, a motorját, a lányoknak köszönetet mondva a segítségükért, ... el is hagyták a házat, a hátsó bejáraton át. Majd, miközben én az ablaknál álltam, várakozva meghallottam az emeletre irányuló lépteket.

S ekkor megfordulva, a szemeimet az ő szemeibe fúrtam. Nem véltem felfedezni ott mást, csak is a keserves hitetlenséget.

Majd egyszer csak közeledni kezdett felém, de egy pillanatra megtorpanni látszódott, de végül a karjait megéreztem magam körül....

Amint az ajkaink összeforrtak, a szívemben nyugalommal és boldogsággal, adtam át magamat a szeretet férfinak és a felhevített vágyainknak......