31. fejezet

( Rob szemszög )

Amint megérkeztek a mentősök, láttam, ahogyan szerelmemre infúziót kötnek, majd a hordágyra teszik. Látva, szerelmem karcolásokkal és szinte majdnem élettelen testét, a szívemet keserű szenvedés töltötte be.

Miközben, szerelmemet betették a mentőbe, el nem eresztve a kezét ültem be mellé. Egy harmincas éveiben járó, férfi kezdte el megvizsgálni Krist, míg én érte imádkoztam.

Soha, nem volt az erősségem az, hogy istenhez fohászkodjak bármiért is. De most nem érdekeltek az okok, csak is az, hogy ne veszítsem el őt.

Pár perc múlva, a mentő orvos előre szólt, hogy indulhatunk, így ebben a pillanatban a tekintetemet az előttem lévő orvosra emeltem. Kérdő tekintetem láttán, megszólalt :

-Súlyos belső és fej sérülést szerzett a baleset folyamán. A pulzusa és a szív ritmusa is egyre csak csökken. De megteszünk minden tőlünk telhetőt.

Szavai hallatán, teljes lelki letargiába estem.

-Nem hagyhatsz itt. Kérlek ne hagyj itt engem. Egyszer már itt hagytál, többet ne tedd ezt megint velem. Szeretlek. S nekem csak is te kellesz. Senki más. Maradj velem. Kicsim, kérlek.

Nem is vettem, észre hogy mikor értünk a kórházhoz, és azt sem hogy körülöttem mind hallották a szerelmemhez mondott szavaimat.

-Higgye el, megteszünk mindet azért, hogy felépüljön. De engedje, hogy be toljuk őt a műtőbe.

-Rendben. –suttogtam erőtlenül.

Majd, miután apró csókot leheltem szerelmem ajkára, betolták őt a műtőbe. Amint becsukódott az ajtó mögöttük, könnyek szöktek a szemembe, s ha akartam volna se tudtam volna visszatartani őket, mert csak egyre jobban utat törtek maguknak. Leroskadva a fal mentén, engedtem szabadjára az összes bennem lévő könnyeket. Miért pont ő? Miért nem valaki más?

-Rob! Istenem, mi történt? Kérlek, mondd hogy minden rendben lesz. –jelent meg Jules, könnyáztatta arccal és mögötte, a srácok meg a szüleim.

-Én... meghallotta amint apával veszekedtem, s kiszaladt. Utána mentem, de túl gyors volt, így nem tudtam útól érni. Amint, lekanyarodott a sar..sarkon, egy éppen arra járó ko...kocsi elütötte. –mondtam, akadozva. –Sajnálom.

-Édes istenem. Ne vedd el tőlem a lányomat is. Csak őt ne. –zokogott, Jules miközben az ölelésembe zártam.

Most már én is tudom, hogy milyen érzés az, ha egy szeretted fekszik élet – halál közt, az orvosok kezei alatt.

Ashley, Kellan karjaiba bújva, zokogott. Ahogyan Marie, Chris karjai között, és Cam, Nikki karjai között. A szüleimre tekintve, csak is a sajnálatot véltem felfedezni.

Mit is hittem?! Hogy majd, a megbánás jelét is látni fogom rajtuk?! Akkor keservesen tévedtem. Hiszen, miattuk történt az ami. Ha, ők nem jöttek volna vissza Los Angelesbe, ha apa nem kérte volna azt, hogy hagyjak itt mindent magam mögött és menjek velük, akkor most otthon lehetnénk boldogan, és kényem – kedvemre ölelhetném, és csókolhatnám szerelmemet.

S még volt képük, ide jönni azok után amik történtek?!

-Elmegyünk kávéért. Valaki kér kávét? –kérdezte meg  tőlünk egy idő után „apám”.

A kérdésére minden szempár rá szegeződött, az enyéimmel együtt. De mindenkitől egy nemet jelző fejrázás volt a válasz.

-És te fiam? –kérdezte tőlem.

-Nekem, tőled/tőletek nem kell semmi. Még volt képetek ide jönni? Szánalmasak vagytok! Nem is tudom, vagyis nem is értem, hogy mégis mi a francért jöttek vissza?! Bár, ne jöttetek volna vissza!

-Fiam, ne mond ezt! –kért anyám, de leintettem őt.

-Mit ne mondjak anya? Vagy mért ne mondjam ezt? Van, fogalmatok arról, hogy mit érzek? Szerintem nincs. Az, hogy az a személy, ki számomra a legfontosabb, és aki a világot jelenti nekem, most az helyet, hogy otthon ülnénk boldogan és vidáman... helyette élet – halál közt fekszik abban, az isten verte műtőben. Csak is azért, mert ti nem tudjátok, vagy nem akarjátok őt elfogadni páromul, társamul. Miattatok fekszik ott most bent.... Ha elveszítem őt, abba én belehalok.

-Nem fogjuk őt elveszíteni. Kris erős. S ismerem őt. Nem fogja feladni, s küzdeni fog az életéért.  –szólt közbe Ashley.

-De, ha mégis... akkor én azt soha nem fogom megbocsátani, magamnak. És nektek sem. –fordultam vissza a „szüleim” felé.

-Nem tűröm meg ezt a hangnemet, anyáddal és velem szemben sem. –szólt rám apám.

-Ch... nincsen nektek semmi keresni valótok itt. Menjetek innen. Soha többé nem akarlak titeket látni. Soha, nem voltatok velem akkor mikor a legnagyobb szükségem lett volna rátok. Jules volt, az ki anyám helyett, az anyám volt. Nekem itt van az otthonom, és a családom Los Angelesben.

Anyám zokogva közeledett felém, de elfordítottam a tekintetemet róla. Akár mennyire is tudom, hogy az előbb kimondott szavaimmal fájdalmat okoztam nekik.  De, miattuk került kórházba, a szerelmem.

-Kis fiam. Ne .. kérlek ne mondj ilyet.

-Eressz el anya! –húztam ki a kezemet, kezei közül. – Hagyjatok! Menjetek el! Nem akarom azt, hogy itt legyetek. Menjetek vissza, Francia országba! S ne nevezz a fiadnak. Mert, igazán soha nem is voltam az számotokra. Menjetek már!

Szinte már ordítottam az utolsó mondatokat. Majd, újra a földre roskadtam le, magamba zuhanva.....

....két héttel később....

....két hét telt el azóta, a bizonyos este óta. De, szerelmem még azóta se tért magához. Ez első héten szinte, alig pár percre, vagy órára hagytam magár szerelmemet. De akkor is csak azért, mert a srácok elcibáltak mellőle. Ahogyan, a mai napon is tették. -Legalább a kinézetemen változtassak! - ez volt a szlogen mottójuk az elmúlt napokban, ha haza akartak zavarni.

Miután lezuhanyoztam, és törölközőbe csavartam magam, a tükört borító párát, az ujjaimmal próbáltam eltüntetni.

Belenézve a tükörbe, alaposan szemügyre vehettem a kinézetemet. Szemeim alatt, hatalmas lila karikák, amik a ki alvatlanságra utaltak. Az arcomat szakáll borította.

-Hogy nézel ki most Robert Pattinson? Kristen nem egy ilyen ősemberbe szeretett bele! Hol van az a Rob aki ezelőtt voltál? –kérdeztem, a tükör képemtől. –Remek, most meg már a tükör képemmel beszélek.

Megrázva a fejemet, emeltem le a polcról a borotvát, és a borotva zselét, -amit fel is vittem az arcomra -. Borotválkozás után, fogat is mostam, majd visszatérve a szobába, kerestem elő tiszta ruhákat.

Felvéve egy szürke pólót, és egy sötétebb farmert, és szintén sötét boxert, bújtam bele a conversembe, majd enyhén meg igazítva a hajamat, kaptam fel az asztalról a ray – ban napszemüvegemet. Felvéve a napszemcsit, mentem le a földszintre, ahol leemelve a fogasról a kabátomat, és a kocsi kulcsomat léptem ki a házból, magam után bezárva az ajtót. A garázshoz érve, beültem a kocsimba, majd felpörgetve a motort indítottam is a kórházba, SZERELMEMHEZ!

A szüleimet azóta az este óta, nem is láttam. Egy levelet hagytak maguk után búcsúzóul, amit nem voltam hajlandó elolvasni, ezért ugyan ott hagyva érintetlenül lapul a szobámban, a komódomon.

Igaz, hogy Jules kérte, hogy hívjam fel őket. És beszéljem meg velük a dolgokat, de én mind ez idáig hajthatatlan voltam. És az is szándékozom lenni.

A kórházba érve, köszöntöttem Julest és a többieket, majd beléptem abba a kórterembe ahol Kris tartózkodott. Most, is mind az elmúlt napokban, az ágya melletti kis széken foglaltam helyet, és vettem a kezeim közé azt a kezét, melyből nem lógott ki tű.

-Kris, szerelmem! Kérlek, térj magadhoz. Hiányzol. Szeretlek!

Mondtam, csókot lehelve kezére amikor is meg mozdította az ujjait.

-Kicsim. Hallasz? Kérlek, nyisd ki a szemed. –kértem őt, izgatottan.

-Ki... ki vagy te? S hol vagyok? S miért mondtad azt nekem az előbb, hogy szeretsz? –nyitotta ki azokat a csodálatosan szép zöld szemeit.

De amint, szólásra nyitotta az ajkait, levegőt is elfelejtettem venni a döbbentségtől....

                             Ez a zene a ne hagyj el, miatt tettem ide... ;)