32.fejezet

*De amint, szólásra nyitotta az ajkait, levegőt is elfelejtettem venni a döbbentségtől...*

( Rob szemszög )

....most mihez kezdjek? Édes istenem, nem emlékszik rám. Mit csináljak? Mit is válaszolhatnék neki? Amikor azt se tudja, hogy ki is vagyok.

Remek, már csak ez hiányzott én nekem. Hogy lehetek, ilyen szerencsétlen? Már épp szólásra nyitottam volna a szám, amikor is betoppant az orvosa.

-Áh, Miss Stewart. Végre, hogy felébredt. Hogy érzi magát? –tette fel az első kérdését, a doki.

-Elnézést, de ki maga? És, hogy kerültem ide? –kérdezte, szerelmem.

-Én Dr. Brian Wilson vagyok. A kezelő orvosa. –mutatkozott be. –Mire emlékszik?

Szerelmem, Dr. Wilson kérdése után, rövid időre gondolkozóba esett. Miközben, hol rám, hol pedig az orvosra pillantott, néma csend telepedett a szobára.

-Sajnálom. De akárhogyan is gondolkozom, semmire sem emlékszem. Még a saját nevemre se. –hajtotta le szomorkásan a fejét.

-Ez... ez akkor azt jelenti, hogy emlékezet ki esése van. Ugye? –kérdeztem az orvost.

-Nagyon úgy tűnik. De, hogy tartós –e, vagy csak egy bizonyos ideig tartós az emlékezet kiesése?! Azt egyenlőre még nem tudjuk megállapítani. Kijönne velem egy percre? –fordult felém, mire bólintottam egyet.

Kilépve a kórteremből, a folyósora, a doki belekezdett a magyarázkodásba. Elmondta, hogy csak olyan információkat mondjuk el Kris -nek, amik felettébb nem okoz majd neki problémákat arra, hogy ne emlékezzen vissza a múltra...

Nem sokkal később, miközben én a folyóson tekeregtem el vissza, meg érkeztek a többiek is. Kik mikor megtudták, hogy Kris elveszítette az emlékeit, ugyan úgy viselkedtek ahogyan én.

Hiába, lehet ez egy átmeneti eset, de akkor is most mihez kezdjünk? Mit csináljunk? Hogyan áruljunk el neki olyan dolgokat ami vele kapcsolatos, hogy abból jól jöjjünk ki, és ne pedig rosszul?

De, mivel valamit csak meg kellett osztanunk szerelmemmel, beléptünk hozzá. Igaz, kissé döbbent arcot vágott, hogy ennyien mentünk be hozzá, de aztán kezdte megszokni a társaságot.

Míg a többiek elmondták, hogy kik is ő nekik, én a háttérben húzódkoztam.

Egy folytában, azon kattogott az agyam, hogy elmondjam –e neki, hogy mi egy párt alkotunk, vagy még ne?! Hiszen, mi van akkor ha ezzel megijesztem? Amit, pedig kizárólag nagyon, nem szeretnék.

-És, ő ki? –hallottam meg a felém irányuló kérdését.

-Ő...-kezdett bele Jules.

Azonban, én közbe vágtam.

-Én... Rob vagyok. Barátok vagyunk. Szinte testvérek. –feleltem, kissé lehangoltan.

A válaszom, igencsak ledöbbentett mindenkit... ezek szerint nem erre a válaszra számítottak. Amit meg is értek. De az igazat csak nem mondhattam el neki...

Miután bemutatkoztam, neki újra annyi információt osztottunk meg vele, amit meg lehetett. Bár, szerette volna, hogyha mindent elmondunk neki, ahogyan mi is szerettük volna, de nem lehetett. Nem tehettük....

Egy héttel később, pedig haza is engedték Krist. Ez alatt az egy hét alatt, ugyan úgy éreztem magam mint, az első találkozásunkkor. Ugyan úgy kifaggatott most is, mint anno. Bár kissé meglepődést lehetett rajta látni, amikor megtudta hogy náluk lakom már évek óta, de nem igazán adta annak a jelét, hogy rosszalja a helyzetet. 

 

Mikor hazaértünk, őt a szobájába vezetve a lányok segítettek neki kicsomagolni a cuccait. S addig mi fiúk pedig, Jules-nak segítkeztünk a főzésben.

Lassan – lassan a kaja is elkészült, pont akkorra mint, ahogyan a lányok is végeztek a pakolással.

Az ebéd elfogyasztása után, Kris úgy döntött, hogy lepihen egy kicsit.. bár szívem szerint vele mentem volna, de nem akartam őt lerohanni. Így lent maradtam a nappaliban, s a srácokkal kezdtem el videó játékozni....

( Kris szemszög )

Olyan, rossz érzés, hogy nem emlékszem semmire. Akármennyire is szeretnék emlékezni, nem megy. Belépve, a mai napon újra a szobámba, csalódottan ültem le az ágyamra. Bár lenne valami, aminek a segítségével visszakaphatnám az emlékeimet. Más, az én helyemben bizonyára boldog lenne, hogy nem emlékszik semmire, főleg azokra a rossz dolgokra amiket elszeretne felejteni. De az más, és nem én. Lehet, hogy ha emlékeznék mindenre, azt kívánnám bár ne tudnék rá emlékezni... de most azt kívánom, hogy visszakaphassam az emlékeimet. Hiszen azok az enyémek. Hiába kutakodtam a szobámba, a cuccaim között, de egyik tárgy se hozta felszínre az emlékeimet. 

Majd, úgy döntöttem, hogy körbe nézek a házban, hátha valamelyik részleg ismerős lesz, vagy visszahozza az emlékeimet. Sorba menvén a szobákban, egyetlen egy hely se tűnt ismerősnek. Egy szoba kivételével, mindegyikbe bementem.

Bemenvén abba a szobába, ahol eddig még nem voltam, megcsapott Rob szédítő illata. S innen tudtam, hogy ez az ő szobája. Leülve az ágyára, fura érzések rejtelmei kavarogtak bennem.

Miért érzem, magam kissé izgatottan a közelében? Miért, vágyom annyira az ölelésére, és a „csókjára”? Hiszen, az elmondása szerint mi csak barátok vagyunk, vagy is inkább olyanok mintha, testvérek lennénk. Akkor miért érzem azt, hogy több is van itt, mint amennyit elmondtak?

Eközben, egy borítékot véltem felfedezni a kis komódon. Bár illetlenség ez a cselekedet, még se bírtam megállni, hogy ne kukkantsak bele.

Felnyitva a borítékot, egy levelet találtam benne. Amit, el is olvastam.

Drága kisfiam!

Apáddal rájöttünk, hogy meg kora ostobaságot is követtünk el azzal, hogy elakartunk téged, úgy mondván szakítani Kristen-től.  Ami nagy hiba volt, mert így meggyűlöltél minket. Ami nagyon fáj nekünk. Tudjuk, hogy többet kellett volna foglalkoznunk veled, és lennünk is.

Bár visszaforgathatnánk az időt. Bár, megértettünk volna téged akkor, ott azon az estén, amikor Kristen-nek balesete volt. S igazad van, mi hibánk hogy ő most a kórházban fekszik eszméletlenül. Amikor azokat a szavakat hozzánk idézted, mélységesen elszégyelltem magam. Mert egy olyan életet, és akaratot akartunk rád erőltetni, amit te nem akartál. A te helyed, ott van, ahova a szíved húzz, avagy akinek a szívedet adtad. Kristen az a lány, ki téged boldoggá tudd tenni. Ő az a lány, kit megérdemelsz.Mellette lehetsz csak igazán boldog kis fiam.  Ahogyan, mellette voltál az elmúlt napokban, és ahogyan beszéltél hozzá, hogy mennyire is szereted, akkor abban a percben igazán büszke voltam rád kicsikém, ahogyan most is.

Remélem, egyszer megtudsz majd bocsátani nekünk.

Vigyázz magadra! És légy boldog Kristen-nel.

Ölel  és csókol szerető édesanyád, és édesapád!

A levél végéhez érve, mint derült égből a villámcsapás, úgy rémlett fel egy emlék kép előttem.

*Épp a konyhába készültem menni, üdítőért, amikor is meghallottam amint Rob a szüleivel, vagyis igazából az apjával veszekszik. 
- Hallod amit mondasz apa? Van egyáltalán fogalmad arról, hogy nekem mi a jó vagy mi nem? Szeretem Kristent, mindennél jobban. Még hogy én mással legyek? Ch... -nevetett fel keserűen. -Kristen, az életem. S nem megyekveletek Francia országba. Mert nekem itt van az életem.... -ezután még Rob apja mondott még valamit, mire Rob szinte már ordítva köpte a szavakat szüleinek... 
Én pedig, a szavak hallatán kétségbeesetten rohantam ki a házból, majd még éreztem, és láttam is hogy Rob követett, majd egy hatalmas fénycsóva, vakítóan világított a szemembe...*

Majd, ahogyan bevillant ez a kis jelenet, úgy vissza is tértem a jelenbe. Szinte a levegőért kapkodva, néztem körül a szobában.
-Kris, te mit csinálsz itt? És miért van a kezedben az a boríték? –lépett be Rob a szobába.

-Én, öm... Sajnálom, hogy elolvastam. És, hogy engedély nélkül léptem be a szobádba.

-Ahhoz, hogy be gyere a szobámba, nem kell engedélyt kérned. –felelte felvéve, azt a mosolyát melyet annyira megszerettem.

-Mikor feljöttem a szobámba, gondoltam körbe megyek a szobákon hátha vissza tudom kapni az emlékeimet... s mikor a te szobádba értem, megláttam ezt a levelet, és elolvastam. És utána...

-És, utána? –kérdezte kíváncsian.

-... egy jelenet villant be. Mikor, te és az édesapád a nappalinkban veszekedtetek. –mondtam, kicsit zavartan. -Rob, mi... mi együtt voltunk a balesetem előtt?

-Nos... hát... -kezdett bele, de láttam rajta, hogy hezitál.
-Rob, az Istenért, felelj már! -emeltem fel a hangom, idegességemben.
-Igen, együtt voltunk. De, jött ez a baleset, és hogy elveszítetted az emlékezetedet, jobbnak láttuk úgy,... hogy ezt nem mondjuk el neked. Mert .. mert nem akartunk téged, ennél is jobban összezavarni. -mondta, lehajtott fejjel.
Mi? Hogy mi Robbal együtt voltunk, azaz jártunk egészen a balesetemig?
-Ez most komoly? -kérdeztem, mire  csak bólintani tudott.
Lelkem mélyén, mióta felébredtem a kórházban, és megpillantottam őt, már akkor felfigyeltem rá. S mikor beszélgetni kezdtünk, olyan érzés volt, mintha mindig is egymás mellett lettünk volna. És azok a furcsa érzések, melyek hozzá fűztek.. itt nem a barátságra, vagy a testvéri kapcsolatra gondolok, hanem egészen valami másra. Azaz egy olyas fajta érzésre, melyet Ashleyn és Kellanon látok, vagy Chris és Marien. 
Hogy, mi volt a balesetem előtt, és mi nem, arra még nem emlékszem, de ha ezelőtt is komolyabb és mély érzelmeket tápláltunk egymás iránt, és Rob vallomása abban a kép be villanásban ennyire élethűnek tűnik... akkor miért ne lehetnék most is újra együtt? -tettem fel magamnak a kérdés.
De mielőtt válaszolhattam volna a saját kérdésemre, felálltam ülő helyzetemből, majd letéve az ágyra a borítékot és a levelet, Robhoz léptem. 
-Bár nem emlékszem semmire... de azt tudom, hogy amit érzek az valós.. és, hogy akár emlékszem rá, akár nem, úgy is előbb - utóbb az érzések visszajönnek. Mint ahogyan az is, hogy sokkal többet érzek irántad, mint azt gondoltam volna. -emeltem fel az állát, és belenézve azokba a szürkés - kék szemeibe, tudtam hogy mit kell cselekednem.
Az ajkaihoz hajolva, csókoltam meg. Először mikor, már azt hittem, hogy nem viszonozza, épp elakartam fordulni, amikor is a derekamnál megragadva, húzott közelebb magához, majd visszacsókolt.
-Nem is tudod, hogy mióta vártam erre a pillanatra. -suttogta közel az ajkaimhoz, mikor levegő miatt meg kellett szakítanunk a csókunkat. 
-Szeretném, hogyha több időt kettesben tudnánk tölteni. -mondtam, mosollyal az arcomon.
-Ahogy szeretnéd. -mondta, majd az ajkaink újra édes csókban forrtak össze....

Halihó... sorry, hogy nem tegnap került fel a feji... de az az igazság, hogy nem volt netem... mert, állandóan szakadozott. Hol volt, hol nem.. De szerencsére, most jó a net. :) Igazság, szerint most örültem is neki, hogy tegnap nem sikerült felraknom.. mert akkor totálra elbasztam volna ezt a fejit.. s most sikerült a végét másképpen megírnom.. Az előző fejihez kapott komikat nagyon szépen köszönöm. :) És egy kis bejelentés... miszerint, én úgy döntöttem, hogy mostantól azaz csak átmenetileg a kommentekre a válaszokat a komik után fogom megválaszolni. Azaz, a kommenteknél  foghatjátok ezek után olvasni a válaszaimat. ;) REmélem, ehhez a fejihez is kapok majd egy pár komit. Pusszantás Dóry

Szandi: Köszönöm, hogy ismét írtál. ÉS örülök, hogy elnyerte a tetszésedet. Hát az tény, hogy így leírtam Rob szüleit.. de hogy ilyen reakciókat váltottam ki vele belőletek... azt nem gondoltam volna.. Remélem ez a feji is valamennyire elnyeri majd a tetszésedet. :) Puszi Dóry

Fruzsi: Első sorban.. köszöntelek itt ezen az oldalon. És örülök, hogy tetszik a törim. És hogy megírtad a véleményedet. :) Nos a zenével volt is egy kis gondom... ugyanis nehezen találtam olyat, mely arról szól melyről az érzelmeket érezhessük és hallhassuk. S ez a dal az volt, mely számomra elnyerte a tetszését, s ahogyan látom neked is tetszett. Ez igazán jól hangzik. Nos, bár kicsit késve jött a feji.. azért remélem a végével valamelyest kárpótolhattalak  téged, és a többieket is. ;)  Puszii Dóry

Reni: Neked is nagyon köszönöm, hogy újra véleményt alkottál. Bevallom megnevettettél a komiddal. Bár eddig ezt az énedet nem ismertem... de most egy kis részt belőle megkaphattam. S ez tetszett is. ;) Nos... szerintem az ami történt, nem Rob szülei hibája... hanem az enyém :$ hiszen, én írtam így...De azért, remélem a vége már nem lesz annyira sokkos. :) Puszillak Dóry

Rockpassion: Köszönöm a komit.  Végre valaki, ki viccesnek találta ezt a részt... :D S nyugi nem harapok érte, amiért viccesnek találtad. :P Nos, az én komim már elrepült hozzád, ugyanis postagalambbal küldtem el.. xD Xoxo  Dóry