33.fejezet

Halihó... köszönöm az előző fejihez írt komikat. A válaszokat már megírtam a komik után. Örömmel köszöntöm az új olvasókat és a kommentezőket. :) Íme, itt is van a folytatás. Bocsi az ugrásért... :$ De annyit elárulók, hogy a következő fejezetben ennek az ugrásnak jelentősége is lesz. ;) S remélem, hogy ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket, és hogy megtiszteltek a véleményeitekkel. :) pusy:Dóry

( Kris szemszög )

A szeretet átalakítja a testi kapcsolatot. Mélyebbé, és aztán még mélyebbé teszi. A szeretet a testi kapcsolatot többé, de kevesebbé is teheti. Nevetésre ösztönöz, játékra, a legteljesebb bolondozásra. Gyöngédségre szoktat. A másik elismerésére. Tiszteletre. A szenvedélyt a szeretet őrzi meg. Örök időkig.

Most már annyira másképp látok mindent, mintha odakinn más fények lennének. Beszűrődik a szívembe és fényt gyújt. Úgy dobog, mintha a hajók fölött szálló sirályok szárnya lenne. Boldog vagyok.

Az elmúlt napok, hetek avagy hónapok számomra a leges legszebb pillanatok övezték. Bár, azóta a nap óta, mikor megtudtam, hogy én és Rob egy párt alkottunk a balesetem előtt, egyetlen egy emlék foszlány se jött elő, mégis boldog vagyok. Mert az mellett a személy mellett lehetek, ki tiszta szívéből szeret. Igaz, néha – néha, mikor magam vagyok, azt kívánom bár visszakaphatnám az emlékeimet... de mikor Robbal és a többiekkel vagyok. Már nem számítanak az elvesztett emlékeim. Mert helyette kaptam újakat.

Mikor anyáéknak elmeséltük a Rob szobájában történteket, könnyezve vettem észre, hogy mennyire is örülnek a mi boldogságunknak.

Nem is tudom mi lenne velem, nélkülük. Szerintem kevés ilyen elfogadó, megértő és szeretetet adó családja és barátai vannak egy embernek.Ebben az esetben szerencsésnek mondhatom magam.

Rob, amint meg is ígérte, a legtöbb napot és időt együtt töltöttünk, úgy hogy a többieket se hanyagoltuk el. Volt, hogy közösen az egész bandával –ezalatt értem, a bátyáimat:Cameront, és Christ; Kellant; Mariet, Ashleyt; Nikkit; és Pault -, mentünk a vidámparkba. Ahol sok, mint megannyi közös ám de boldog pillanatokat éltünk át. A fiúk bevállalták a céllövős játékot, és a konzerves dobozok megcélozgatását, míg mi csajok egy szépség versenyen vettünk részt. Azon, hogy a lányok a dobogó helyen végeztek nem is nagyon lepődtem meg. De hogy én állhattam ez első helyen, nagyon is megdöbbentett. 

Hiszen, egy cseppet sem találtam magam annyira szépnek, mint amilyennek mások találnak engem. 

Lehet, hogy túlságosan kishitű és nem látom magam tisztán. Rob szerint ez lenne rám a legjellemzőbb mondat...

De végül is örülök, hogy ő és a többiek mellettem vannak, és hogy szeretnek. Ahogyan én is szeretem őket. Mert mellettük csak is boldog lehetek.

Bár Rob tiltakozik az ellen, hogy újra beszéljen a szüleivel, s  hiába mutassa az utálatot irántuk, mégis látom, és érzem rajta, hogy hiányolja őket. 

Ezért is, azaz ebben az ügyben kértem segítséget Kellantól...

....két nappal karácsony előtt....

Mivel tudom, hogy ő úgy se fog lépni... s amilyen makacs, egyáltalán nem is fog lépni ez téren. Ezért, Kellan segítségével, ahhoz hogy szerelmem kibékülhessen, és tisztázhasson mindent a szüleivel, elutaztam Francia országba, hogy meggyőzhessem Clarie-éket, töltsék velünk az ünnepeket.

Ez ügy érdekében, azzal az indokkal indultunk el otthonról Kellel, hogy egy bizonyos ajándék megvételéhez van rám szüksége. Amit bár kétkedve, mégis elfogadtak indoknak, az utazásunk okáról.

A repülőn ülve, a szívem mintha a torkomban dobogott volna az izgatottságtól. Hiszen, egyáltalán nem emlékszem rájuk, s Rob őket hibáztatja a balesetemért. Egy olyan balesetért melyet nem ők követtek el. 

Lehet, hogy bolond vagyok, hogy éppen azokhoz az emberekhez utazom, kik valami oknál fogva nem akartak a fiúk párjaként elfogadni. Hogy mi lehet ennek az oka, most vagy megtudom, vagy sem. De nem is azért megyünk most el hozzájuk, hogy kivesézzük azt, miért nem akarják azt, hogy én és Rob együtt legyünk –Rob, óh..Rob. Már most hiányzol, pedig alig másfél órája, hogy elválltunk egymástól.. - , hanem azért, hogy újra szerelmemmel lehessenek a szeretett ünnepén.

Szerencsémre most, magamban hálát adtam az égieknek, amiért megismerhettem Kelt, mert egész út alatt szóval tartott, s nem hagyta, hogy a kétségbeesésű gondolataim újra előtörjenek belőlem. Másrészről azért is hálás vagyok a fentieknek, hogy ha bármilyen segítségre szorulnék, ő minden kertelés nélkül a segítségemre van. 

Megérkezve Franciaországba, leszálltunk a gépről. Majd Kel hívott egy taxit, mely elvitt minket a Hotel Comfort Davout nevű szállodába. Mely egy két ágyas szobából, egy fürdőszobával mely egybe volt a wc-vel, és egy plazma tv-állt a rendelésünkre.

Míg én vettem egy forró fürdőt, Kel eközben megtudakolta, hogy merre találhassuk meg Rob szüleit.

Fel frissülve, és üdén ültünk be egy taxiba, ami Rob szülei otthonához vitt. Azaz a Hilton Arc Triomphe hotelbe. Szinte ámulatba ejtett a fényben pompázott hotel. Beljebb lépve, Kel-lel a recepciós asztalhoz léptek, ahol feltelefonáltak Clarie-ék szobájába.

-Máris itt lesznek! –felelte a recepciós srác.

-Nyugi Kstew. –dörzsölgette meg a vállamat Kel, nyugtatólag.

Bizonyára külső szemlélőknek így ebben a pózban úgy tűnhettünk mint egy pár. Bár ez engem egyáltalán nem is foglalkoztatott. Hiszen, az emberek sok mindent hisznek. És elképzelnek.

-Kristen? Kellan? Hát ti, hogy kerültök ide? –jelent meg egy, anyával egy idős, szőke hajú nő, és egy férfi kinek a haján már igencsak megjelentek az ősz hajtincsek.

-Clarie, Richard! –köszöntötte őket Kell. –Nos, mielőtt azonban megválaszolnánk, hogy mit is keresünk itt, tudnotok kell, hogy Kristen nem emlékszik rátok, vagy is a baleset következtében elvesztette az emlékeit.

-Édes istenem. Annyira, de annyira sajnáljuk. Remélem, megtudsz nekünk bocsátani. Mi nem ezt akartuk. –mondta síros hangúan Rob, édesanyja.

-Ne.. ne kérjenek bocsánatot. Hiszen, én voltam azaz ostoba, ki – ki rohant az utcára - . De most nem is ezért utaztunk ide, hanem azért, hogy jöjjenek velük vissza Los Angeles-be. És töltsék velünk az ünnepeket.

-Ez.. nem tartom jó ötletnek. Hiszen, Rob világosan a tudtunkra adta, hogy látni se akar minket. –mondta Richard.

Aj, ezt nem hiszem el. Most már tudom, hogy kitől örökölte szerelmem ezt a makacsságot. Istenemre esküszöm, hogyha hazatérünk, kiverem belőle ezt a makacsságot. Az helyet, hogy ugyan úgy jó viszonyba lenne a szüleivel, mint ezelőtt inkább megmakacsolja magát.

Clarie és Richard, meghívtak minket vacsorázni, amit el is fogadtunk. Egész idő alatt, Rob szülei a bocsánat kérésükkel traffáltak, melyet végül már csak akkor voltam képes abba hagyatni velük, mikor beleegyeztek abba, hogy a holnapi napon velük jönnek Los Angelesbe.

Visszatérve a mi hotelunkba, s felérve a szobánkba mindketten bedőlve az ágyunkra, aludtunk is. Reggel, amint felébredtem letelefonáltam a recepcióra és reggelit rendeltem magunknak. Pár perc elteltével, mire Kel ébredezni kezdett a szoba pincér is megérkezett a reggelinkkel, melyet készségesen el is fogyasztottunk. Majd rendbe téve magunkat, pakoltuk el a cuccainkat, s kijelentkezve a hotelból mentünk Clarie-ékért. Kik már készen állva az utazásra vártak reánk.

Hogy a látszatot megadjuk, s azért mégse üres kézzel térjünk vissza otthonunkba, egy – egy nagy áruháznál megálltunk, hogy ajándékokat vegyünk... Miután kiválasztottuk és megvettük az ajándékokat, folytattuk az utunkat a reptérre...

...pár órával később...

Leszállva a Los Angeles-i reptérnél, megkeresve Kel kocsiját, ültünk be mindannyian, majd hazafelé tartottunk.

Leparkolva a házunk előtt, kiszálltunk a kocsiból, majd a cuccainkat a kezünkbe véve indultunk meg a bejárati ajtó felé. Lenyomva a kilincset elsőként én léptem be a házba. Ahol egyből szerelmem ölelő karjait éreztem meg a derekam körül, és finom vérpezsdítő csókját ajkaimon.

-Hiányoztál. –suttogta elszakadva ajkaimtól.

-Te is nekem. De,van számodra egy meglepetésem. –mondtam.

-Igen? És mi az? –kérdezte kíváncsian.

-Nézz csak a hátad mögé. –szóltam neki.

Ugyan is, miközben egymást csókoltuk, Rob állt az ajtónak háttal. Így nem láthatta az utánam éppen belépő szüleit. Szerelmem a kérésemre a háta mögé nézett. Miközben ő a szüleit pillantotta meg, felfedezni véltem az arcán és a szemeiben, a megbocsátás és a szeretet jelét.

-Na, menj már, s öleld meg őket. –löktem rajta egyet, a szülei iránya felé.

Közelebb lépve a szüleihez, Clarie könnyáztatta szemekkel tárta ki karjait fia felé, ki készségesen simult bele a puha ölelésbe. A kettejük ölelkezéséhez, Richard is csatlakozott.

Én, és az éppen hozzám csatlakozó családtagjaim és a többiek –kik miután köszöntöttek engem, és Kellant, mosolyogva figyeltük ezt a magható jelenetet, melyben szerelmem és szülei szerető ölelését láthattuk...

Nem számít, milyen ellenségesnek tűnik a világ, egy szerető család a biztonság, a védelem és a gondoskodás fészke marad.

  Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.

Nálam igazából a család az, amiről beszélhetek, és nem csak a vér szerinti kötelékről van szó, hanem annál sokkal nagyobb dologról. A családot azok az emberek alkotják, akiket beengedsz az életedbe. A család az, ami támogat és átsegít dolgokon. Ők azok, akikkel igazán törődsz...