30. fejezet

30. fejezet

( Kris szemszög )

Amikor szerelmes vagy, nem vagy eszednél, mert ha eszednél vagy, nem vagy szerelmes.

Bár kissé szomorú voltam, amiért haza kellett mennünk, erről a csodaszép helyről... de szerelmem megnyugtatott, hogy amikor csak szeretném, újra elhoz majd ide.

Miközben, a taxiban ültünk ami „haza” vitt minket, az járt a fejemben, hogy mégis hogyan is érdemeltem én ki ezt a jó képű, kedves, szeretetteljes adoniszt. Nálam sokkaltabb szebb, és jobb lányt is választhatott volna, de ő mégis engem választott. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle... ha ő nem lenne mellettem, akkor a sok csalódást és fájdalmat, a múlt miatt, nem bírtam volna elviselni. Ő volt az ki, mellett biztonságban éreztem magam. Ő volt az kihez mindig fordulhattam. Meghallgatott, és ha úgy gondolta akkor tanácsokat is adott.

Nem vagyok egy szépség, de ő mellette annak érzem magam. Mert tudom, -bár hihetetlenségnek tűnik – ő engem szeret. És ez boldogsággal önt el.

Gondolataimból, szerelmem csókja ébresztett fel.

-Elgondolkoztál. –jelentette ki, mint se kérdezte. –Elárulód, hogy min?

Aj, hogyan is lehet ellen állni ezeknek a gyönyörű szép szürkés – kék szemeknek? Mikor ilyen aranyosan tekint rám? Még szerencse, hogy ülök... mert különben biztosan, megszédültem volna ettől a tekintettől.

-Csak azon, hogy mivel is érdemeltem azt ki, hogy engem szeretsz. –bújtam közelebb hozzá.

-Hm.... kár is ilyeneken gondolkoznod. Hiszen, nyilván valóan látszik, annak az oka, hogy miért is téged szeretlek. –mondta, majd apró csókot lehelt ajkaimra.

Az út további részében, egymás ujjaival játszadozva, és ölelve egymást, ültünk némán a taxiban, mind addig amíg haza nem értünk.

Mikor kiszálltunk a taxiból, Rob odaadta a fuvar díjt a sofőrnek, majd mikor mellém ért, a kezeinket összekulcsolva sétáltunk be a házba, ahol nem várt meglepetés várt minket....

 

( Rob szemszög )

Szerelmemmel, boldogan és szerelmesen, összekulcsolt kezeinkkel léptünk be a ház ajtaján... de a mosoly mind kettőnk arcáról pillanatokon belül le is hervadt. A mosolyt, a döbbentség jele vette át uralmát rajtunk. Igaz, boldognak kéne lennem, hogy végre újra láthatom őket,  de valamiért, mégsem érzem magam most boldognak... Furcsa érzés kerített hatalmába, valami rossz fog történni...

-Anya, Apa! –szólítottam meg őket.

-Kis fiam! Hát meg se öleled drága anyádat? –kérdezte anyám, mosollyal az ajkain.

El engedve szerelmem kezét, léptem közelebb anyámhoz, ki boldogan zárt a karjaiban.

Hiába, kevés alkalom adódott arra, hogy érezhessem azt... fontos vagyok nekik, de számomra egy ilyen pillanat, melegséggel önt el.

-Úgy hiányoztál, kicsikém! –suttogta a fülembe.

-Ti is nekem anya.

Erre a kijelentésemre, apa is közelebb lépet, és mind kettőnket a karjába zárt. Még egy kis ideig így álltunk egymást ölelve, majd Jules ránk szólt, hogy ne ácsorogjunk itt, hanem foglaljunk helyett a nappaliban.

Teljesítve a kérését, mentünk be a nappaliba, és foglaltunk helyett a kanapén. De mivel, Jules úgy gondolta, hogy hadd legyek csak a szüleimmel hármasban, így szerelmemmel együtt magunkra hagytak.

Amikor szerelmem, és Jules elhagyták a nappalit, néma csend telepedett hármunkra.

A beállt csendet apám szakította meg.

-Ti, Kristen -nel milyen kapcsolatban is vagytok? Mert, hogy nem csak szimplán baráti és testvéri kapcsolat, az biztos. –mondta, egy cseppet se vidáman.

-Igen, jól mondod apa. Kristen és én egy párt alkotunk. Azaz, mi együtt vagyunk. –feleltem.

-Huhh... nem is tudom mit mondjak erre Robert. Annyira hihetetlen. Hiszen...-szólalt meg anya is, de a szavába vágtam –még akkor is, ha tudtam, hogy ez illetlen dolog, pláne meg vele szemben -.

-Lehet, hogy számotokra furcsa és hihetetlen ez az egész. De ez az igazság.

Majd, újabb csend telepedett közénk. Különös... hogy, éppen most a mi kapcsolatunkra kíváncsiak. Hogy, -hogy vagyok, mi van velem, ez egy cseppet sem érdekli őket? Vagy, netán valami kivetni valójuk van azzal, hogy Kris -sel vagyok együtt?

-Hiszen, szinte olyanok voltatok egymással mintha testvérek lennétek. Még is hogy – hogy jöttetek össze? –tette fel a kérdését anyám.

Választ adva a kérésére, elmeséltem nekik, hogy már régebb óta, sokaltabb többet éreztünk a másik iránt, szimpla barátságnál, és testvéri kapcsolatnál. Azt is elmeséltem, nekik hogy mind a ketten akkor jöttünk rá arra... hogy szerelmesek vagyunk egymásba, amikor Kris, John halála után New York -ba költözött. S így egyúttal azt is elmondtam, nekik hogy mióta is alkotunk egy párt.

Amint, elmeséltem a kapcsolatunk kezdetét, és hogy miért is nem közöltem velük ezt telefonon. Mert, úgy gondoltam, hogy ez nem telefon téma. Hiszen ők a szüleim.

-Ez így mind szép, és aranyos. De az megfordult már a fejedben/fejetekben, hogy mi lesz aztán, ha összevesztek, és szakítotok egymással? –tette fel azt, a kérdést apám, mire gondolkozóba estem.

Nem, ez velünk nem történhet meg. Még belegondolni is rossz abba, hogy mi lesz aztán ha véglegesen szakítunk egymással. Nem, ez nem történhet meg. Hiszen, én azt nem tudnám elviselni. Lehet, hogy tovább tudnám élni az életemet. De az iránta érzett érzelmeimet nem tudnám elfelejteni.

Ez elmúlt nélküle töltött napjaim, maga volt a kín. Nem is tudom mi lenne velem, akkor ha mi már nem leszünk együtt. Így, mielőtt teljesen megbolondulhattam volna eme feltevéstől, próbáltam ki űzni a fejemből ezt a gondolatot.

-Mégis miért jössz az ilyen kérdésekkel apa? Vagy, valami tetszik? Nem tetszik, hogy mi Kris -sel együtt járunk? –kérdeztem, kicsit hangosabb nemben.

-Az igazat akarod hallani? –kérdezte, mire bólintottam. –Egyáltalán, semmi bajom Kristen -nel. Kedves, aranyos és nem mellesleg szép lány. De ti nem illetek egymáshoz. Ő nem való hozzád fiam. Azért jöttünk most, így váratlanul. Mert anyáddal azt szeretnénk, ha velünk tartanál Franciaországba. Dolgozhatnál velem a cégnél, és egy ottani lánnyal pedig házasságot is köthetnél, ha eljönne annak az ideje. Eleget töltöttük már nélküled az ünnepeket, és a mindennapokat. Gyere velünk fiam.

Amint, elértek a szavai a tudatomig. Azt hittem, rosszul hallok. Komolyan mondta apám ezeket a szavakat? Vagy csak viccelt. Még, hogy Kris nem hozzám való?! Ch...

-Hallod amit mondasz apa? Van egyáltalán fogalmad arról, hogy nekem mi a jó vagy mi nem? Szeretem Kristent, mindennél jobban. Még hogy én mással legyek? Ch... –nevettem fel keserűen. –Kristen, az életem.  S nem megyek veletek Francia országba. Mert nekem itt van az életem.

-Én ezt a kapcsolatot nem helyeslem, és nem is fogadom el. Tisztára nevetségesnek hangzik ez az egész. Ne légy nevetséges fiam. Van más lány is Kristenen kívül.

-Nem fogod fel apa, azt amit mondok? Nekem, nem kell senki más rajta kivűl. Nem is ismerek rád. Tudod, teljesen megvoltam nélküled/nélkületek. Minek jöttetek vissza? –kérdeztem, szinte már ordítva.

Majd, hangos ajtó csapódást hallottunk. A bejárati ajtóhoz rohanva, kitártam azt, s megláttam szerelmem rohanó alakját. Ezek szerint hallotta a „veszekedésünket”. Nem, törődve szüleimmel, szaladtam szerelmem után.

Kristen egy pillanatra hátra fordul, s amint meglátta, hogy követem őt, gyorsabb tempóra váltott.

Amint elérte az utca sarkát, még láttam amint lefordul, majd meghallotta, éles sikolyát, és egy kocsi dudaszót.

A szívem, örült tempóban kezdett el verdesni a mellkasom fölött. S amíg a sarokhoz nem értem, ezer és ezernyi rém – kép jelent meg előttem. Amint szerelmemet baleset éri.

-Istenem add, hogy ne legyen baja! –fohászkodtam magamban.

Egyre közelebb érve a kanyarhoz, ideges és kétségbeesett ordításokat halottam, mire még jobban siettem.

Amint bekanyarodtam, abba az utcába merre szerelmem ment, nagy tömeget véltem fel fedezni, egybe gyűlve, egyik a másikat utasítva arra, hogy csináljon valamit.

Amikor közelebb értem, arra kértem a tömeget, hogy engedjenek oda, hátha tudok segíteni. Hazudnék, ha azt mondanám hogy egy csomószor nem szörnyebbnél – szörnyebb képek jelentek meg a szemem előtt.

-Ne, Kris. –rogytam le, közvetlen mellé, és zártam karjaimba. –Ne csak álljanak már ott egy helyben, az isten szerelmére, hanem hívják a mentőket. Kris, szerelmem. Térj magadhoz. Nem hagyhatsz itt.

Míg a mentők érkezését vártuk, szerelmemet szólítgattam, hát ha magához tér. De egyáltalán nem jártam sikerrel.

Miért kell mindig minden jó és boldog pillanat után, keserves és fájdalom esemény? Miért éppen ő vele történt meg ez. Nem veszíthetem őt el.  Lehet, hogy helytelennek hangzik. De most azt kívánom, - bár ne jöttek volna vissza a szüleim....bár maradtak volna Franci országban.