42. fejezet

*.*Sziasztok. Köszönöm az előző fejihez írt kommenteket. A válaszokat ismételten ott olvashatjátok. :) S természetesen a pipákat is nagyon szépen köszönöm.  S csak abban reménykedem, hogy ennél a fejezetnél is megtiszteltek majd a véleményeitekkel. Ahogyan majd a folytatásoknál is. :S 

Jó olvasást, és kellemes szép hetet! :)

by:Dóry*.*

(Kris szemszög)

   A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. A legenda szerint, ami ebbe a vízbe hullik – a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik.

   Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek. Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül – távol a szememtől és a szívemtől – ez az összes víz beleömlik a tengerbe. Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem, a vízeséses kis patakunkat, a Bahamákon töltött csodás két hetet, a szomorú és egyben boldog pillanatainkat, és az egészen másfélévvel ezelőttiig közösen megtett utunkat, amit megtettünk együtt. Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek a miénk voltak, és amelyekről mégsem tudtam.

…Másfél évvel korábban…

/Nem felelt, csak fájó tekintettel nézett újra a szemeimbe…/

*… miért, nem felel? Miért nem add valami féle magyarázatot, arra, amire épp szándékozni készült?

Mit tettem én, hogy ennyi fájdalommal és keserűséggel kell szembenéznem?

-       Rob válaszolj már, az istenit! –szóltam rá kicsit erélyesebben.

Pedig eszem ágában sem volt, hogy kiabáljak vele. Még meg se fordult a fejemben, hogy ordítsak és kiabáljak vele. Ami egyrészt jogos is lett volna a részemről. Hiszen titkolózott előttem. S ráadásul csak egy búcsúlevelet akart hagyni maga után.

-       Nyugodtan elmondhattad volna. Vagy már nem bízol meg bennem? Tudom, hogy az elmúlt egy hónapban kissé magamban zárkóztam, de ez nem jelenti azt… hogy nem tudtuk volna ezt megbeszélni már korábban. Tudod, nem is az a fáj a legjobban, hogy úgy döntöttél mégis elmész, ha nem az, hogy így akartál itt hagyni. –mondtam, visszavéve a hangomat.

Kimászva az ágyból, a ruháimat lassan magamra húztam. Már az ingem begombolásánál tartottam, amikor két kéz bilincsként ragadták meg az enyéimet. A szemeibe pillantva, a szívemet kitöltő fájdalom még erőssebbé vált.

-       Tudom, és ha visszafordíthatnám az időt, akkor nem így cselekedtem volna. Fáj, hogy neked fájdalmat okoztam. S ezt a fájdalmat, amelyet itt legbelül érzek, –tette az egyik kezemet a szívére – meg is érdemlem. Amit vállalok is.

-       Ne Rob. Talán ez a helyes. Talán ez volt megírva számunkra. Nem kérhetem, és nem is kérem, hogy válasz köztem és a szüleid között.

-       Gyere velem.

-       Mi? –kérdeztem döbbenten.

-       Gyere velem! –ismételte el újra.

-       Nem lehet. - feleltem halkan.

-       De miért? Miért nem lehetne? –kérdezte, fájdalommal teli hanggal.

-       Azért menjek veled, hogy eltávolodjunk egymástól? Hogy amíg te dolgozol, én egyedül legyek? Várjalak minden egyes este, abban a reményben, hogy most végre velem is foglalkozz? Majd csalódottan feküdjek le melléd, amiért te fáradtan hazajőve bedőlsz az ágyba, és már alszol is?

-       Én nem… - ellenkezett volna, amit én nem tudtam hagyni.

-       Ne mond azt, hogy nem lenne így! Ne! Nem akarom ugyan arra a sorsra jutni, amire az anyám. Aki minden egyes olyan alkalommal amikor, apám késő esténként ért haza és fáradtan dőlt be az ágyba, keservesen sírdogált. Szenvedett, mert apának alig volt rá ideje. Mindig csak a munka és a munka volt számára a legelső. Tudom, te nem vagy az apám. De úgy is ez lenne a vesztünk. Amit én nem tudnék elviselni.

-       Csak egy pár hónapot addig, amíg apa meg nem gyógyul. Azután visszajövök, és újra együtt lehetünk. De közben tarthatnánk a kapcsolat egymással. –próbált érveket mondani arra, amelyre mind a ketten jelenleg számítottunk.

-       Mi van, ha abból a párhónapból, több hónap lesz? Avagy évek?  Mind a ketten tudjuk, hogy akármennyire is szeretnénk, így úgyse menne. Esetleg egy két hónapig. S mi lesz azután? Nagyon úgy tűnik, hogy a kettőnk kapcsolatának csak ennyi idő jutott. Amit le is kell zárnunk. Szeretlek, és mindig is szeretni foglak teljes szívemből. Így lesz a legjobb.

-       Kinek lesz így a legjobb? Mond Kristen! –fogta két tenyere közé az arcomat, kényszerítve arra, hogy a gyönyörű szemeibe nézzek.

A válaszom előtt, az ajkaimat az övére helyeztem. Éreztem amint a könnyeim végig csordulnak az arcomon. Legbelül ordítottam, hogy: / - Ne! Nem érhet így vége a kettőnk kapcsolata! - / De az, helyet hogy a fejemben lévő hangra hallgattam volna, elszakadtam ajkaitól.

A tekintettemmel még egyszer utoljára végigpásztáztam az arca minden egyes szegletét, - ajkait – gyönyörű szürkéskék szemeit -. Néztem rá sokáig, mozdulatlan szemgolyókkal, s éreztem, hogy minden el van veszve. Hogy én ebből a szobából ki fogok menni, és ebbe a szobába soha, de soha többet nem fogok visszajönni. Bágyadt, és ijedt mosoly fénylett fel szomorú arcomra amint elhagytam a szállodát…

…A jelenben…

Fáj az emléke, még soha nem fájt ennyire semmi, és senki elvesztése, mint az övé. Talán mert ő volt az én másik felem, aki a legeslegfontosabb személy volt az életemben? Hiába igyekszem őt elfelejteni, de még sem tudom. Élni akarok tovább az életemet, de így nem megy. Minden egyes pillanatban az ő arca lebeg a szemeim előtt. Álmaimban mindig ő vele álmodom. Tudom, magamra vessek, amiért véget vetettem a kapcsolatunknak. De akkor ott abban a pillanatban azt a döntést láttam a legjobban…

Más fél év telt azóta, hogy vissza se nézve otthagytam őt a szálloda szobájában.

Ennyi idő leforgásában, megpróbáltam új életet kezdeni. Egy ideig még anyáékkal maradtam, de amikor már kezdett elegem lenni a sajnálatukból, úgy döntöttem, hogy elköltözöm.

Miközben a szobámban a cuccaimat pakoltam össze, akkor rátaláltam egy névjegykártyára melyet még akkor kaptunk, amikor Bahamákon voltunk. Ahol személyesen is meg ismerkedhettünk Bennel és Jennel. Akiket a Daredevil – A fenegyerek c. filmből ismertünk meg. Ez volt az egyik olyan film, melyet mind a ketten nagyon megszerettünk. Volt, hogy egy héten háromszor – négyszer is megnéztük a filmet.

Amint az eszembe jutott, hogy akkor mikor ezt a kis kártyát nekünk adták felajánlották, hogyha egyszer szeretnénk mi is a színészkedéssel foglalkozni, akkor ők szívesen segítenek nekünk helyt állni azon pályán, amelyen ők is helyt állnak.

Akkor abban a szent pillanatban fel is hívtam őket, kik boldogan fogadták, hogy mégis a színészkedésre adom a fejem.

Igaz szomorú voltam, amiért anyáékat ismét elhagyom. De megértették, hogy Rob hiánya miatt Los Angelesben tovább nem tudok boldog lenni…

Azóta amióta Colorado-ba költöztem, ahol a színészi karrierem bár lassan, de sikeresen beindulni látszik. Eddig mindössze három filmben szerepelhettem. Ami nem is olyan kevés csupán a másfél évet tekintve. A nők hálójában c. filmben szerepelhettem elsőnek. Amelyben a filmben alakító anyám és én az új szomszédfiúba zúgunk bele, de sajnálatomra a srác az anyám iránt érez csak vonzalmat és szerelmet is.

A stáb tagok, és a filmben szereplő színészek mind nagyon rendesek és türelmesek voltam velem. Ami igazán jól esett. Ők éreztették velem, hogy az élet még sok új és boldogabb pillanatokat szül majd számomra. Ami így is volt.  A második film volt a Kalandpark. Ami hát, hogy is mondjam. Olyan közepes volt számomra. Tetszett is meg nem is. Hogy miért is vagyok ezen a véleményen? Hát, azt elég nehéz megmagyarázni.

Talán azért is nem tetszett annyira, mert akit alakítanom kellett az egyáltalán nem hasonlít rám?!

A harmadik film, amiben szerepelhettem az a Tenger vadjai c. film volt. Amikor megtudtam, hogy ki is a másik főszereplő társam kivel egy párt kellett alakítanom a filmben, teljesen meg voltam döbbentve. Ugyan is a társam nem más volt, mint Paul Walker, az én egyik régi jó barátom.

Mint megtudhattam, ő már régebben is szerepelt egy pár filmben, ami szintén sokkolt. Ugyan is nekem erről soha sem beszélt. De végül is nagyon örültem neki, hogy újra találkozhattam vele, és hogy együtt szerepelhettem vele egy filmben.

Nem mondom, hogy nem találtam frusztrálónak azt, hogy egy párt kell alakítanom majd vele a filmvásznon, de azt se mondom, hogy ez elboldogtalanított…

-       Kris! Kris, már mindenhol kerestelek. Gyere, hazaviszlek, mielőtt még megbetegednél. –állított fel Paul.

-       Sajnálom. –hajtottam le a fejemet, bűnbánóan.

-       Nincs semmi baj, csak máskor ne tűnj el így szó nélkül. –kért, amire csak egy fejbiccenéssel feleltem.

A film forgatása óta, Paul hozzám költözött. Igaz amikor Robról akart volna valamit kérdezni, avagy mondani, én mindig rászóltam, hogy ne. Egyszerűen nem akartam hallani róla semmit. Még ha legbelül a kíváncsiság majd szétvetett, hogy vajon mi van vele? Mit csinál? Boldog?

Hazaérve Paul segített levenni a kabátomat és a csizmámat, majd a már rég begyújtott meleg kandalló elé ültetett. Egy pokrócot terített a hátamra, majd pár perccel később egy forró bögre teát adott a kezembe. Amit lassan – lassan szürcsölgetni is kezdtem.

-       Nem is értem, hogy miért vagy velem mindig ilyen kedves, és ódaadó! –jelentettem ki, mint sem kérdeztem, miközben a kandallóbban lévő pattogó tűzet néztem.

-       Talán mert sokat jelentesz nekem? –ült le mellém, a kezeim közül a bögrét a kis asztalra rakta, csak hogy a kezeimet az ő kezei közé vehesse. – Talán mert, sokkal többet érzek irántad, mint azt hittem?

-       Paul, én… - mondani akartam valamit, de ő azonban ezt nem hagyta.

-       Tudom, hogy még mindig Robot szereted. De kérlek, adj nekem egy esélyt, hogy segíthessek neked túllépni rajta. –kérlelt.

Meg sem várva a válaszomat, az ajkait lassan az enyémekre helyezte.

Nem tudom, és nem is értem, hogy mi ütött belém, de viszonoztam a csókját. Érezni akartam, hogy valaki éreztesse velem, azt hogy igen is fontos vagyok a számára, hogy nem vagyok egyedül.

Paul a kezeit a csípőmre simította, majd egyre hátrább döntött a kanapén.

Mielőtt azonban teljesen belelendülhettünk volna, a fejemben megszólalt egy kis hang, hogy ez nem helyes. Még akkor sem, ha egyikünk sincs lekötelezve.

A kezeimet a mellkasára csúsztatva taszítottam el őt magamtól.

- Paul, én… én, kedvellek, sőt mi több szeretlek. De mint csak egy barátot. Semmi több. Akármennyire is szeretném Robot, úgy sem fogom tudni. Ugyan is ő volt az életem nagy szerelme, ahogyan még most is az. Sajnálom. –az utolsó szót, már csak motyogtam. Felpattanva mellőle, egyenest a szobámba rohantam, ahol az ajtót magam mögött bezártam. Majd lecsúszva az ajtó mentén a padlóra, halk sírásba kezdtem…