45. fejezet

*.*Helló - helló! Mint ahogyan ígértem is, itt vagyok a  várva várt frissel! ;) Nem is tudjátok, hogy mekkora öröm számomra, hű lehettem az ígéretemhez. :) Az előző fejihez írt kommentekre a válaszaimat már olvashattátok, a részletnél. Amit, tényleg még egyszer  nagyon köszönök!
Válasz ~ágika~ kommentjére : Nos, igen egy film amelyben lehetséges, hogy együtt szerepelnek majd. S Kris valóban nem is sejtette, hogy Rob lesz a színész társa, de ebben a fejezetben már megtudja. Nos, a reagálásáról egy kis részt olvashattok is ebben a fejezetben. :) Köszönöm, a kommenteted! :)
De pontosabban, hogy Kris hogyan is éli - élte meg ezt a találkozást, azt a következő fejezetben megtudjátok. Amit, szerdán de legkésőbb csütörtökön olvashattok is majd. :)
Remélem ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseiteket vmennyire. :S
S Clau, neked is köszönöm hogy azt írtad, hogy megvársz. :)
Kellemes estét kívánok!*.*

by: ღ Devil ღ

alias: ~Dóry~

45. fejezet

(Rob szemszög)

   Az étteremhez érve, sietős léptekkel igyekeztem be a nagy helyiségbe, ahol pillanatokon belül viszont láthatom, majd szerelmemet.

   Vajon ha meglát, akkor is vállalni fogja a filmet? Vagy visszautasítja, mert nem akar velem egy légtérben lenni? Ha ez megtörténne, akkor az utolsó reményem is odavész. Gyáva alak voltam amiért, eddig nem tettem annak érdekében, hogy visszahódítsam őt.

Egy kiszolgáló - fiatal lánytól kérdeztem meg, hogy hol találom Jenniferéket. Aki kedvesen útba is igazított. Az asztalok között lépkedve, a tekintetemmel Kristent kerestem. S meg is találtam. A gesztenyebarna hosszú haja, hullámokban hevert a vállán. Az arcára pillantva, most is ugyanolyan elbűvölően gyönyörűnek láttam, mint mindig. Már majdnem az asztalukhoz értem, amikor hirtelen az arcát felém fordította, s a tekintetünk egybe olvadt.

A tekintetéből áradó érzések, mint a hurrikán úgy ragadtak magukkal. Fájdalmat; szomorúságot; döbbenetet és mintha egy cseppnyi haragot is láttam volna azokban a gyönyörű smaragdzöld szemeiben. De a viszontlátás örömét, és ami a legfontosabb a szerelem jelét nem láttam bennük.

Annyi szomorúság, tanácstalanság, igen, kétségbeesés volt arcában, hogy meg kellett állnom. Néztem, és azt hittem, megszakad a szívem. Talán soha nem szerettem úgy, mint ebben a pillanatban.

-       Á, Rob! Végre, hogy ideértél. –állt elém, Jennifer hirtelen. Szinte észre se vettem, amikor felállt. Majd egy öleléssel köszöntött, míg férje Ben, a jobbját tartotta felém, amit el is fogadtam.

-       Gyere, ülj le! –húzódott beljebb Jen, s így Ben át ült Kristen mellé, kivel szemben ültem le.

-       Örülök, hogy újra látlak Kris. –találtam meg a hangomat, ami inkább hasonlított egy rekedt fazékhoz.

Pedig egyáltalán semmi baja sem volt a torkomnak, azon kívül, hogy úgy éreztem teljesen kiszáradtam. Mintha, minden szó belém fagyott volna…

***

Nem tudtam a szemeimnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, még ha fájdalmas nagy örömöm is. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle. Annyira, de annyira vágyom arra, hogy megérinthessem őt, hogy a karjaimban tarthassam, s csókolhassam. De, mégse tehetek eleget a vágyaimnak. Nem rohanhatom le őt, már így az első pillanatban. Nem volna helyén való.

Gyűlölöm, és átkozom azt a napot, amikor mégis felszálltam arra a gépre. Ha visszamentem volna szerelmemhez, akkor azon a napon, akkor még most is az enyém lehetne. Megkértem volna, hogy legyen a feleségem, s egy pici Stew-val bővülhetett volna a mi kis családunk.

Tudtam, egészen másfél éven keresztül is, hogy óriási baklövést követtem el, amiért elhagytam őt. De már késő bánat.

Azonban ez idő alatt, mióta leültem közéjük, a tekintete néha – néha összekapcsolódott az enyémmel. De, az örömnek és a szeretetnek a szikráját még most se láttam. Még is mit hittem? Hogy, majd azonnal a karjaimban omlik, s úgy teszünk mintha, ez a másfél év meg se történt volna? Per pillanatban, ha ez megtörtént volna, akkor akár madarat is lehetett volna velem fogatni. De, ezt a látszatott úgy se tudtuk volna oly sokáig tartani.

-       Na, akkor elvállaljátok a szerepeket? –tette fel a kérdést kíváncsian Jen, miután részletesen beavatott minket a film részleteibe.

Néhol aközben, míg a tekintetemet egy pillanatra se vettem le szerelmemről, figyeltem Jenre és Benre is egyaránt.

-       Én… én, még gondolkoznék rajta. Ha nem bánjátok. –szólalt meg szerelmem.

Ki az óta mióta megpillantott, most először szólalt meg. A hangja, bár gondterhelten hangzott, mégis zene volt a füleimnek. Hisz, hosszú ideje már, hogy nem hallottam hangját.

-       Természetesen nem. De, ha kérhetünk, ne sokáig várakoztass minket a válaszoddal. Mert minél előbb el szeretnénk kezdeni a forgatást. S igazság szerint, nem szeretnénk más főszereplőt keresni a filmhez.

-       Köszönöm. S ha most nem haragszotok meg, hazamennék. Amint, sikerült dűlőre jutnom, hívlak majd titeket. –majd, azzal fogta a kabátját, s felállt az asztaltól. –Sziasztok!

Mondta, majd mielőtt észbe kaphattam volna, ő már el is tűnt. Nem is gondolkodtam tovább, hanem fogtam magam, s minden szó nélkül szerelmem után rohantam.

Kiérve az étteremből, jobbra – s ballra tekintettem, hátha sikerül megpillantanom őt.

Láttam őt, amint egy szürke mini felé igyekezett. Átvágtatva az úttesten, siettem, hogy még azelőtt odaérhessek hozzá, mielőtt kinyithatta volna a kocsi ajtaját.

-       Kristen! –ejtettem ki a nevét, mire megtorpant.

Lassan fordult felém, majd rideg - kérdő tekintettel pislantott a szemeimbe.

-       Nem beszélhetnénk? –kérdeztem.

-       Már most is beszélünk. –felelte, érdektelenül.

-       Én nem így gondoltam… - mondtam, de azonban ő a szavamba vágott. S a kérdő tekintete, átváltott dühödt tekinteté.

-       Még is hogy gondoltad? Azt hitted, hogy majd a karjaidba omlok? Hogy majd úgy teszünk, mintha mi se történt volna? Vagy mit? Mit Robert? –kérdezte ridegséggel a hangjában.

Még soha nem láttam őt ennyire dühősnek, s még soha nem hívott a teljes nevemen.

-       Tudod mit? Ne is válaszolj! Mert nem akarom hallani. Menj el, s hagyj békén. Nem akarom, hogy újra az életem részese legyél. Tudod milyen pokol volt az életem, másfél éven keresztül?

-       De tudom. –vágtam rá, de rögvest meg is bántam, hogy közbe szóltam.

-       Nem, nem tudod. Hiszen, nem voltál mellettem, hogy láttad volna, avagy érezted volna. Ahogyan azt se tudod, hogy hányszor epekedve vártam azt a pillanatot, amikor visszajössz hozzám, hogy elém állsz? Hogy átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted? De ez a pillanat soha nem jött el. Éppen ezért is, döntöttem úgy a minap, hogy túllépek rajtad, s hogy igyekezni fogok téged elfelejteni. S erre, felbukkansz, s te azt kéred, hogy beszéljünk? Mégis miről, s miért? –minden egyes felém intézett kérdésénél, mellkason bökdösött, miközben szemei könnyel teltek meg.

-       Gyáva féreg voltam. Gyáva voltam, amiért nem mentem vissza hozzád, s nem kértem a bocsánatodat réden állva, mind addig, amíg meg nem bocsájtasz. Akartam, de még se tettem. Számtalanszor, vissza akartam térni, de nem mertem. Féltem, hogy elküldesz, s azt mondod… hogy soha többet nem akarsz látni. –vallottam be, miközben a kezeimmel az övéit fogtam le. –Minden egyes napon, a te arcodat láttam magam előtt. Egyetlen egy pillanat se telt el, hogy ne gondoltam volna rád. Arra, hogy mit csinálsz, elfelejtettél –e? Találtál –e egy másik férfit, aki mellett boldog vagy?! Amikor erre gondoltam a féltékenység, amit éreztem elemi erővel tört rám, ahogyan a fájdalom is, hogy tudtam… neked fájdalmat okoztam. Még mindig szeretlek Kris.

A vallomásom után, néma csönd telepedett ránk. Egymás szemeiben elveszve, próbáltam olvasni a szemeiből, de semmire se mentem.

Egyszer csak kiszakította a kezeit az enyémek közül, majd egy pofon csattant az arcomon, az ő tenyere által. Az egyik kezemet az arcomra simítottam, miközben a tekintetemmel még mindig az övéibe révedtem.

-       Ne merd azt mondani, hogy szeretsz! Megértetted? Nem akarom hallani. Nem, nem és nem! –ordította az arcomban. – Ezzel a vallomással már elkéstél!

Majd, kinyitotta a kocsija ajtaját, s a gázra taposott.

Szomorú és egyben fájdalmas tekintettel néztem, az elsuhanó kocsira, amiben ült, s az utolsó szavai csengettek a fülemben. – Ne merd azt mondani, hogy szeretsz! … Ezzel a vallomással már elkéstél! … elkéstél!

Épp ettől féltem. Féltem, hogy már késő őt visszaszereznem.

Még is mihez kezdhetnénk, én nélküle, amikor elveszítettem őt végleg! Végleg?